Baromi hideg volt, és mocskosul fújt a szél. (Mert ahogy koszorús sport kommentátorunk Gulyás László szokta mondani: szart sem ér a hideg szél nélkül.) A pasi térdig gyűrte zsebre a kezeit, a szájából meg cigaretta lógott. Mondjuk nem ártott volna leverni róla a hamut, de nem tette, mert akkor elő kellett volna vennie valamelyik kezét. Ezt meg nem tett meg a már említett hideg miatt. Így azután néha oldalra biccentette a fejét. A rántástól a hamu vagy leesett, vagy nem. Persze mindez komolyabban nem érdekelte, csak ácsorgott, és várta, hogy jöjjön a vonat. Mert, akit a mozdony füstje megcsapott, sziszegte, az vagy vasutas lesz, vagy hülye. És én fiam -mondta összeszorított fogakkal, hogy a cigi ki ne essen a szájából: hülye vagyok...
Egyébként nem az. Tanárember volt valamikor, aki negyven dolgos év alatt össze tudott szedni két infarktust, egy idült alkoholizmust, és 1+2 félszobát Angyalföldön. Ja, meg a vasút szeretetét.
Mert ahhoz korábban sem kellett pénz, meg most sem kell, hogy valaki kikutyagoljon a sínek mellé, és nézze amint elzötyögnek, vagy elrohannak mellette a nagydarab vasak. Ha szerencséje van, még találkozik is valakivel. Valakivel, aki hasonló hozzá. Bedobnak egy felest a restiben (hó végén két fél felest) és elkvaterkáznak arról, hogy milyen hülyék is a politikusok, milyen jó lenne, ha végre nyerne már ez a szerencsétlen Vasas, és persze arról, hogy a 424-es elősiető lengettyűje mennyivel jobb, mint a 328-asé.
Most egyedül volt (ha nem számítom magamat) és éppen a 109,109-et várta. A gőzmozdonyt, amelyik ugyan vagy harminc évvel idősebb nála, mégis jobban néz ki, mint ő. Sőt: sokkal jobban. A 109-et, amelyik most Ausztriába megy. Irigyli a lokomotívot, mert ő még a szomszéd kocsmáig is alig tud eljutni. De ide, a töltés mellé azért kibicegett. Tudta, hogy mikor kell érkezni a zöld pöfögőnek (naná, haverja a hajdani fűtőház hajdani TMK-sa, aki most a turistákat kalauzolja a Vasúttörténeti Parkban), és azt is sejtette, hogy a masiniszták majd leintenek neki a vezérállásból. Vagyis megéri itt vacogni. Csak ez a rothadt csikk ne füstölögne az orra alá.
Tudod öcsi (ezzel a megszólítással jelezte felém, hogy az eddig eltelt csaknem négy évtizedem nem jogosít fel arra, hogy felnőttnek érezzem magam), ez a gép nem magyar, hanem labanc, legalábbis náluk pakolták össze. De már annyira régen van itt, hogy nyugodtam gondolhatjuk magyarnak is. Ha Fábri Peti nyomja neki, simán viszi még a százat, igaz kilencven fölött hangos kissé. Egyszer vezettem is -húzza ki magát büszkén. Akkor is baromi hideg volt. A baloldalam majd lefagyott, ott jött be a cúg. A jobbom viszont (ami a kazán mellett volt) majdnem elolvadt. Öcsi, az volt ám a szép. Karcsi bátyám, a vezér, személyesen engedte meg, hogy meghúzzam a gázkart. Még le is fényképeztek, de valahogy fényt kapott a film.
Azután megjött. A 109-es. Tényleg szép volt. Zöld és fekete, a kerekei meg pirosak. Komolyan jól nézett ki. A masiniszták meg tényleg integettek. Az öreg tanár meg csak mosolygott bárgyún. Azt hiszem, ott és akkor nem is érezte annyira szerencsétlennek magát.
Utóirat: a tanár egyébként lehetne kiöregedett pop énekes, fodrász, vagy elcsapott médiás is. A mozdony meg tényleg kiment Ausztriába. Ezen a nagyon amatőr videón megnézhető, hogyan.