Akit a mozdony füstje megcsap, az vagy vasutas lesz, vagy bolond. Mindkét típusból volt bőven azon a lokomotívon, amelyik Budapestről azért ment Jászapátira, hogy megmentse a -akkor még úgy hírlett- bezárásra ítélt vonalat. Munkatársunk is ott volt. Képes beszámoló az ünnepi (gyász) menetről.
Akkor még kellemes meleg volt. Éppen egy hónapja. A Vámosgyörk-Jászapáti vonal századik, (és sokan gondolták úgy: utolsó) születésnapját ünnepelte. Erre a jeles eseményre rendeltek egy szerelvényt a vonal mellett élők a Vasúttörténeti Parktól. Ott sem voltak restek, mindjárt összeraktak egy frankót.
A vezér Mojzes Károly lett, akiről az a hír járja, hogy év végén visszavonul. Összeültünk páran, és eldöntöttük, hogy megbüntetjük ezért a gondolatáért. Még alig múlott hatvan, kedveljük, és jó masiniszta. Úgyhogy felejtős a dolog. Agyaltunk, hogyan térítsük jobb belátásra, végül az én fotós barátom, Sanyi találta ki a frankót. Térítsük el a vonatot. Be is szerezte a hozzá való eszközöket. Úgy, mint: western dzseki, díszletpisztoly, kalap. Szegény Karcsi bátyánk alig tudott nekiiramodni a túrának, már le is rohanták az idióták. (Lásd még: mi) Pisztolyt szegeztünk rá, és követeltük, hogy azonnal vigyen bennünket loszandzseleszbe. De úgy, hogy közben leszáll Kubában, hogy tudjunk szivart venni, meg lányokat a folytatáshoz. A vezér hiába magyarázta, hogy ez egy vonat, ami még elszállni sem tud, nemhogy leszállni, mi nem tágítottunk. Végül elértük, hogy azt mondta: még elgondolkodik a visszavonuláson. Ha nem is vezérként, de mondjuk fűtőként továbbra is dolgozik majd.
Ezek után, mint akik jól végezték a dolgokat nekikezdtünk hepizni. Sanyi kattogtatta a fényképezőgépét, én próbáltam életet lehelni kissé megfáradt kamerámba. Sipos Vili meg húzott bennünket. Merthogy a menetet Vámosgyörkig a Leó vitte. Az sem volt éppen rossz.
Vámosgyörk után tértünk rá a 100 éves, bezárással fenyegetett vonalra. Hát mit mondjak: igaza lehet Petőfinek, amikor azt mondja, hogy: „Mit nekem te zordon Kárpátok, fenyvesekkel vadregényes tája...”. Én is az mondom most már (pedig nem is tudok verselni), hogy egy alföldi tájat bevonatozni, nyitott mozdonyon, jó időben, az valami zseniális. Hol tehenek legelnek a sínpálya mellett, hol tehenek iszogatnak a büfékocsiban. Mondjuk az utóbbi a hegyvidékeken is sűrűn előfordul.
Ami még izgis volt: a fogadtatás. Minden állomáson úgy ünnepelték a mozdonyt, meg a személyzetet, mintha hősöket fogadnának. Amíg simogatták a 204-est talán nem is gondoltak arra, hogy esetleg jövőre már nem vonatok járnak errefelé, hanem síntolvajok, akik a bezárt (milyen röhejes is a szüneteltetett szó) vonalakról szedik fel, ami felszedhető. De végül ez a szakasz megúszta. Ráadásul a keresztfiamat is láthattam végre. Bevallom, hogy még be is loptam őt a filmbe. Az utolsó húsz másodperc a legifjabb Dézsié, Ákosé. Szép kis csávó, nem? Legalábbis sokkal szebb a keresztapjánál...