Vasárnap, Rétsági Gyula Nemzetközi Utánpótlás Labdarúgótorna, U-17-es döntő, a pályán a Vác és a Cegléd. A gyerekek a nagy melegben derekasan küzdöttek, de mi tagadás különösebb izgalomba nem hozott a látvány. Rugdosták a bőrt, szaladgáltak utána, de valahogy semmi nem jött össze nekik – legalábbis ami gólban mérhető. Nem is nagyon szökött fel a vérnyomásom. No nem úgy a szurkoló szülőké, akik (szó szerint) apait-anyait beleadva buzdították gyermeküket. Ki-ki a maga stílusában és vérmérséklete szerint. Nálam a pálmát mindenképpen a következő apró sztori viszi:
Az egyik szülő (nevezzük így) Kovács apuka, nagy hevületében beüvöltött a pályára: - Mi a f…zt csinálsz Balogh, támadásban hátra sosem passzolunk! Csináljál már valamit, nem igaz, hogy ilyen béna vagy… - szóval valami ilyesmit. Ilyenkor persze a hév elragadja az embert, azt sem veszi figyelembe, hogy öt méterre tőle ott ül (nevezzük így) Balog anyuka, akinek nyilván nem esik jól szemefényének ilyetén módon történő buzdítása.
Anyuka persze rögtön megvédte az ő kis porontyát, és szúrós tekintet kíséretében magyarázta, hogy miért is nem tudta a fiú megoldani a feladatot. Mert ugye, ha a ( nevezzük így) Molnár gyerek segített volna… Ekorra persze már Kovács apuka is érezte, hogy - az amúgy „érted haragszom, nem ellened” típusú - szurkolásával kicsit belegázolt Balogh anyuka jókedvébe, így hát aprókat visszakozva végül is egyetértett szülőtársával.( „Hát erről beszéltem én is…”) Így aztán a történetet szépen rövidre zárták. Valóban az a kis Molnár szúrta el az egészet.Ha ő akkor segít, szegény Balogh biztos megoldotta volna jól a helyzetet. Ebben maradnak. A kis Molnár. Ő volt a hunyó. Hát igen. Ez teljesen egyértelmű lett a végére.
Ha másért nem, hát azért, mert – úgy tűnt - az ő családjából most nem volt itt senki.