Csendes megemlékezésre jött össze az a negyven-ötven ember, akik a Jobbik jászberényi szervezetének hívó szavára, csütörtökön délután fél öt előtt gyülekeztek az I. világháború hőseinek emléket állító főtéri Lovas szobornál.
Sem a hely, sem az időpont nem véletlenszerű, hiszen 1920 júniusának negyedik napján, délután fél ötkor a francia főváros közelében található Nagy- Trianon kastély tükörtermében írták alá az első világháborút lezáró Párizs környéki békék egyik szerződését, melynek következtében mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Gyászos napja ez történelmünknek.
Pontban fél ötkor a város három templomának harangjai egyszerre kondultak meg és tíz percen át zúgtak. Valószínű, hogy ez, a szobor tövében némán állókon kívül, a berényiek többségének fel sem tűnt, ám ha voltak is, akik nem feledkeztek meg erről a gyászos dátumról, a nyilvános megemlékezésen valami oknál fogva nem vettek részt. - Sokan nem merik még magukat megmutatni és felvállalni, amit belül éreznek - valami ilyen módon lehetne summázni a helyi Jobbikos elnök, Deák Miklós véleményét, mikor erről a megemlékezés után beszélgettünk.
Az biztos, hogy Trianonról nem volt szokás a rendszerváltás előtt megemlékezni – és talán azóta sem sokszor sikerült méltóképp.
Arra, hogy mennyire ambivalens módon szerepel az emberek fejében történelmünknek ez a lapja, egy kis adalék, hogy a megemlékezőktől nem messze, a parkban kutyáját sétáltató egyik úr (és itt most talán nem is fontos, hogy amúgy a helyi szocialisták egyik régi motorosa) félhangos morgolódással, megjegyzésekkel sétált el a résztvevők mögött. Persze lehet, hogy nem az esemény apropójával volt gondja, hanem a Jobbik zászlóinak látványával.
Maga a megemlékezés olyan volt, amilyennek lennie kell. A reggel folyamán, a Főtemplombeli szentmisén, Medvegy János apát úr által megszentelt zászló mellett állók, rövid beszédekkel, szavalatokkal emlékeztek, emlékeztettek erre a gyászos napra. Visszafogottan és csendesen Ez utóbbi azonban nem vált az összejövetel előnyére. A Jobbiknak már nem ez volt az első rendezvénye, melynek jó része „hallhatatlanná” vált. S még ha nehéz is megoldani az ilyen helyszín hangosítását, bizony meg kellene tenni, mert egy két ércesebb hangú felszólaló mellett, volt kinek szavát teljesen elnyomta a délutáni csúcsforgalom. Mint ahogy az esemény végén elénekelt Székely himnusz hangjait is felülírta a Főtemplomból öt órakor felhangzó Himnusz. Természetesen ez utóbbi csak az események szerencsétlen összejátszása volt, és az összejövetel méltóságából nem vett el semmit.
(Deák Miklós ezúton is szeretné köszönetét tolmácsolni a zászlót felszentelő apát úrnak, a Református templom lelkészének és a Barátok temploma esperesének
a harangszót, hiszen nélkülük ezt a régi hagyományt nem éleszthették volna újra.)