Annyira unalmas folyton nekrológot írni. Annál unalmasabb már csak az, hogy ifjú sportolók korai halála miatt kell keseregni. A múlt héten Ludasi Janika, most pedig Ocskay Gábor. Vagy, ahogy az ország hokikedvelői ismerték: a kis Csicsó. Igen, kicsi, mert a papája, a hajdani kiváló korongos a Csicsó, így a fia már csak kicsi lehet. Illetve lehetett. 34 évesen ment el.
Amikor tegnap reggel felébredtem, és megnéztem a friss híreket a neten, már meg sem lepődtem, hogy csak rossz dolgokkal szembesültem. Válság, szegénység, újabb főgóré-jelöltek, és a sorok között megbújva egy egészen kicsi cím: Meghalt Ocskay Gábor. Reggel hatkor még csak egyetlen szerveren volt fent az információ, így reménykedtem, bíztam, hátha rosszul tudják. De azután felkerült a hír a jégkorong szövetség honlapjára is, így már biztossá vált: az elmúlt évtized legnagyobb játékosa, a Volán és a válogatott „esze” nincs többé.
Sokszor találkoztam vele. A jellegzetes kék „Lehel” feliratú kabátom miatt (hajdan Havrán Petié volt, Isten nyugtassa) csak hokisdzsekis csávónak hívott. Tudta persze a nevem, de jobban kedvelte ezt a titulust, mert a hokihoz kapcsolódott. A hoki pedig mindennél, de mindennél fontosabb volt neki. Fontosabb a nőknél, a pénznél, a családnál, de sajnos még az egészségnél is. Öt éve jelzett a szíve, azt üzente, hogy netovább. Egy szívizom-gyulladás után az átlagember kiseper az életéből minden stresszt, minden fizikai munkát, igyekszik elfeledni mindent, amit korábban kedvelt, és takarékra áll. A kis Csicsó viszont csak négy hónapot pihent, majd visszatért. Emlékszem arra a meccsre. A fehérvári csarnok dugig tele, a házigazdák a kapust ölelgetik a meccs előtt (bíztatják, minden mérkőzés így indul). Mindenki ott van, csak Ocskay nem. Ő egy fél perccel később lép a jégre. Kimérten, elegánsan korizik, ahogy egy hadvezérhez illik. Odaér a társaihoz, körbesiklik, majd egy csendes kiáltással áll közéjük. Jelzi, hogy történjen bármi, neki ez az élete. Meg a halála. Csak még nem tudja. Vagy igen, de nem mondja, nem mutatja.
Amikor megittam az első reggeli kávémat, és magamhoz tértem a csendes sokkból az jutott az eszembe, hogy még a halálában is milyen rendes volt. Akkor szenderedett el végleg, amikor vége volt a bajnokságnak. Szombaton lejátszották az utolsó meccsüket, azt még végighajtotta, majd három nap múlva egy csendes éjszakán meghalt. Nem akart a döntő közben elmenni. Az nem ő lett volna. Neki még járt egy utolsó siker, egy kitörölhetetlen diadal, egy bajnoki cím. Tudom, hogy ez baromság, de aki őt ismerte, és tudta milyen fanatikus volt, az akár el is tudja ezt az egészet képzelni.
Most persze értekezhetnék még egyéb sikereiről, meg arról, hogy mit jelentett ő a magyar hokinak, de minek? Aki idáig elolvasta ezt az emlékezést, az szereti a sportágat, és pontosan tudja, amit még ide kellene írni. Nincs mit hozzá tennem. Kis Csicsó, pihenj békében...