Hetekkel ezelőtt hívta fel a figyelmemet egy fotós barátom Váczi Anna december elsején nyíló önálló fotókiállítására. Természetesen azonnal utánanéztem ki is ő, mivel én személyesen korábban nem ismertem. Az interneten fellelhető képei azonnal egyértelművé tették számomra, hogy ott a helyem a megnyitón.
Saját magát fényképészként határozza meg és az, hogy ez rendjén van, már a képeivel történt találkozás első pillanataiban világossá vált. A pontos önmeghatározás szerintem egyik alapfeltétele a tartalmas képek készítésének, nem is beszélve arról, hogy a pályája kezdetén lévő fiatal alkotóról van szó. Nem kell nagyon az emlékeim mélyére ásni, amikor magát fotóművész titulussal illető szerző képeit nézegetve, sem a fotóhoz, sem pedig a művészethez nem nagyon találtam csatlakozást, a fotóművészethez pedig végkép. Szerencsére Anna estében ez fel sem merülhet, mert minden képe hordozza a fényképész szakma kézjegyeit, pedig igazi pályakezdő.
Mint említettem, nem felkészületlenül, és szerencsére jóval a megnyitó kezdete előtt érkeztem, így senki sem vette észre zavaromat, mert igencsak zavarba ejtettek a képek. Azzal tisztában vagyok, hogy az első tárlatok általában nem valamilyen tematikus összeállítások, mintsem válogatás a szerzőt érdeklő fényképészeti területekről, azonban sehogy sem találtam, mi az, ami mégis összefűzi ezeket a fotókat, hiszen sem témájuk, sem stílusuk nem hordozott – legalábbis első ránézésre – valamilyen egységet. A szolid, konszolidált portrék… elhagyott gyártelep… árván maradt vegyilabor… abszurd portré, mert gázálarcban mi más is lehetne… majd ismét inkább a fényképész szaktudását megcsillantó újabb portré és végül egy hangulatában zavarba ejtő önportré. Szóval kezdett egyre izgalmasabbá válni a dolog számomra, mert nagyon szeretem, amikor a képek nem csak bemutatnak valamit – a digitális technika elterjedésével mérhetetlenné vált az ilyen sematikus képek száma, rosszabb esetben a szerzői még ki is állítják őket -, nem csak üzennek, hanem tartogatnak valamilyen titkot, aminek felfedezése a nézőre vár.
Lassan azért kezdett tisztulni a kép, mert sokadik kör után, amit a kiállított képek között tettem, világossá kezdett válni, hogy a fény kezelése az fonal. amire minden egyes alkotás fel van fűzve. Vagy olyan módon van elhelyezve, hogy azt láttassa, ami igazán fontos a készítője számára, vagy például az elhagyott gyárról készült képek esetén a szerző megtalálta azt a nézőpontot, ahonnan a legmegfelelőbb a kép az adott fényviszonyok között. Ahogy telt az idő lassan az is kitisztult, miért olyan zavarba ejtő a témák közötti távolság, ugyanis ez nem disszonancia, hanem pusztán a szerző nagyfokú gondolati szabadságának a visszatükröződésem, hiszen olyan természetességgel nyúl a hagyományos és sajátos témákhoz, ami egy „fotósnak” eszébe sem jutna. És ismét a minden fotóról visszaköszönő titok… mert kivétel nélkül van rajtuk valami, ami nem látható, hanem nekünk kell odailleszteni.
Egy olyan kiállítás látható a könyvtár galériájában január közepéig, amit vétek kihagyni annak, aki egy kicsit is szereti az izgalmas, igazi fotográfiát. Még hosszan lehetne írni egy-egy dologról – hogyan lehet az ember jelenlétét megmutatni egy képen, amin egyáltalán nincs szereplő, vagy személyiséget adni olyan arcnak, amit szinte teljesen eltakar egy védőmaszk, hát persze, hogy az árván marad vegyi laborban készült képek mellett – de figyelemmel kell legyek, mind a terjedelemre, mind pedig az esetleges olvasók tűrőképességére is.
Remélem, hogy fényképész foglalkozás kötelező része mellett, továbbra is megmarad az a szabad gondolkodás, ami ezekről a képekről is visszaköszön, mert akkor érdemes lesz várni ennek az ifjú hölgynek az újabb és újabb kiállításaira.
Végezetül had engedjek meg magamnak két személyes megjegyzést. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy úgy jövök ki egy fotókiállításról, hogy ne érezném azt néhány képről, hogy csak azért került bemutatásra, mert még volt némi szabad falfelület amit le kellett fedni. Ebben az esetben még csak a gondolat sem merült fel bennem.
A másik személyen megjegyzés. A megnyitó előtt megkérdeztem a szerzőt, van-e az önportréjának olyan változata, ahol ugyanannál a beállításnál nincs ott a fényképezőgép. Ugyanis a képnek számomra van egy picit Karády Katalinra emlékeztető hangulata, és nem igazán illett a képbe a modern fényképezőgép. Ma délelőtt ismét elmentem megnézni a kiállítást… Kedves Anna, szeretném elmondani, már nem érdekel az esetleges fényképezőgép nélküli változat, mert az a kép így jó, ahogy van, mert így igazi „ön-tükör-arckép”.