A Szakrális Művészetek Hete elnevezésű sorozat hétfő késő délután a Városi Könyvtár és Információs Központban folytatódott Baráth Károly fényképész mester interaktív előadásával, amely a családi és portré fényképezés világával ismertette meg a résztvevőket.
Az este egy kis történeti áttekintéssel kezdődött, mert a fényképészet ezen ága gyakorlatilag egyidős magával a fényképezőgép feltalálásával. A családok, személyek régtől fogva szerették megörökíttetni magukat. A fényképészet ennek lehetőségét szélesítette ki, olyan rétegek számára is elérhetővé téve, akik ezt tehetősség híján addig nem engedhették meg maguknak. Így természetesen a fotográfus is egy különösen megbecsült személye lett a helyi társadalmaknak, kezdve a szegényektől, akik nehezen összerakosgatott pénzükből életükben legalább egy-két alkalommal felkeresték a fényképész műhelyt, a tehetős polgárokig, akik igyekeztek megörökíttetni családjuk legjelentősebb eseményeit.
A fényképész mester abban az időben bizalmasa volt szinte mindenkinek a környezetében, hiszen részese volt keresztelőnek, esküvőnek és egykor még a temetéseknek is. Az előtérben kiállított képek ezekbe az időkbe kalauzolták az érkezőket legalább is ami a családi portrékat illeti.
A kis visszatekintés után megismerkedhettünk az egykori, és mai technikát képviselő fényképezőgépekkel, kezdve a „kedvenc” Pentacon Six nagy formátumú NDK-s gyártmányú géptől – amellyel saját bevallása szerint a legelismertebb képeit késztette az előadó - a maga idejében a technika csúcsát jelentő Mamiya RB67 ugyancsak nagy formátumú japán csúcs modellen át a korunk digitális csodájáig.
Had tegyek egy kis kitérőt itt a gépekkel kapcsolatban. Legyinthetnénk az NDK-ban gyártott gép említése hallatán, azonban érdemes elmondani, hogy az optikái ugyan abban a gyárban készültek, ahol a II. világháborút megelőző időszak legjobb objektívei is. Ehhez a tapasztalathoz „másoltak” egy abban az időben már kiforrott gépet a világ másik szegletéből és már kész is volt egy sokak számára hozzáférhető, a kor szintjén minőségű fotó felszerelés. Ezt én is megerősíthetem, mert a filmes korszakban a legjobb képeim nekem is egy ilyen „NDK-s” objektívvel készültek. A Mamiya már más kategória… egészen a digitális korszak kezdetéig a műtermi fényképezés egyik legjobbja volt a világ minden táján. Ellentétben az előző modellel, A „kivételezettek”-től eltekintve ez masina maga volt az „ÁLOM” egy amatőr fotós számára. A felszerelés ára ugyanis meghaladta az egy millió forintot – 1970-es 80-as évekről beszélünk -. Számomra a legérdekesebb pillanata az volt ennek az estének, amikor kipróbálhattam ezt a csodát – sajnos film nélkül – ugyanis még soha nem volt alkalmam kezemben tartani egy ilyen „csoda fényképezőgépet”. De most vissza az előadáshoz...
Mindannyiunk számára eljött a legérdekesebb rész… szemünk láttán egyre-másra, készültek a portrék… Láthattuk fortélyait annak, hogy mikén lehet mindenkit a személyiségének és alkatának legmegfelelőbb helyzetbe beállítani egy jó kép készítéséhez… hogyan lehet a fények beállításával, a fényképezés nézőpontjának a kiválasztásával eltüntetni a jelentéktelen, de zavaró apróságokat, amellyel nem szívesen találkozik senki a fényképeken. Ma már talán nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget ezeknek a dolgoknak, mondván a „digitális laborban” majd rendbe hozzuk. Pedig egy rossz képből ma sem lehet jót varázsolni, akármilyen számítógépes technika is álljon rendelkezésünkre.
A szakavatott kezek – bocsánat két ujj, mint megtudtuk, csak ennyivel illik megérinteni a modellt – pillanatok alatt megtalálták a legmegfelelőbb beállítást, a kellemes, kötetlen, mégis udvarias stílus pedig szempillantás alatt megtörte a porté legnagyobb ellenségét, a feszélyezettséget.
A résztvevőket figyelve a szemekben az őszinte rácsodálkozást lehetett látni, mert azért amikor bennünket fényképeznek, nem igazán ezekkel az „apróságokkal” vagyunk elfoglalva.
Az este a régi képek közötti kötetlen beszélgetéssel zárult, ahol Baráth Károly mutatta be az elmúlt korokban használt kép javító eljárásokat, mert hát mindig meg volt az a törekvés családi portré fényképezésben, hogy azért mindenkiről a lehető legelőnyösebb kép készüljön. Csak éppen a rendelkezésre álló eszközök voltak mások, akkoriban a retus ceruza és retus ecset. Mint kiderült, a filmes – mai nevén analóg korszakban - nem volt elég, ha egy fényképésznek jó szeme volt, a kézének is ügyesnek kellett lennie, hogy boldoguljon a szükséges kép javítási feladatokkal. Körülbelül itt tartottunk a diskurzusban, amikor a záróra véget vetett ennek a kellemes estének.
Jómagam elég sokszor fogok a kezemben fényképezőgépet, - így volt ez most is, a képre kattintva látható a galériában egy kis hangulatjelentés – ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, számomra is rengeteg érdekességet hozott ez az előadás… vagyis inkább egy baráti „séta” a családi portrék körül egy remek kalauzzal.