[3]Tudom, hogy Kocsán László barátom már készített egy kép összeállítást a székház átalakításáról. Mégis úgy gondoltam, én is elköszönnék egy fotó sorozattal, nem mint táncos, hanem egy azok közül a "kívülállók" közül, akiket csodálatos és fájdalmas emlékek kötöttek ezekhez a falakhoz. A szöveget viszont olyan írta, aki az életének jelentős részét töltötte ott: Vaprezsán Viktória.
******
Már senki előtt sem lehet titok, hogy a Jászság Népi Együttes Víz utcai székháza néhány hete csupán az emlékeinkben létezik. Ha bárki benéz a zsákutcába, már nem látja az ott egykor szépen magasodó fehér házat. Lebontották a patinás épületet, amely évtizedekig szolgált otthonul a néptánc szerelmeseinek. Nekünk, táncosoknak olyan volt, akár egy második otthon. Ha azok a falak mesélni tudnának… Mennyi barátságot, küzdelmet, kezdődő szerelmet, bánatot, szomorúságot és örömet láttak az évek során… Mondhatnánk, hogy mindez most eltűnt a Föld színéről, nem létezik már, de erről szó sincs.
Egyszer olvastam, hogy nem szabad tárgyakhoz ragaszkodnunk, hanem az emlékekhez, ami hozzájuk köt. És mi mindannyian ragaszkodunk az emlékeinkhez, a felejthetetlen pillanatokhoz. Habár nehéz így látni a jól ismert zsákutcát, üresen, kopáran, az évek alatt egyre jobban düledező, bár annál jobban szeretett épület nélkül, de szomorkodás helyett inkább mindig elgondolkodok.
Felidézem a formákat, a szép kis tornyot, az erkélyről nyíló látványt, a berendezést, és tudom, hogy ha akarnám se tudnám kiűzni a fejemből a jó öreg székház képét. Hiszen olyan sokat jelentett mindannyiunknak, de tudom, hogy utódja is betölti majd ezt a szerepet.
Hiszem, hogy az új épületet percek alatt át fogja szőni több száz ember emléke, akik jövőre először lépnek be a kapuján. Úgy már nem lesz idegen az új ház sem. Mi pedig újrakezdjük majd a munkát, s azok a falak is mesélnek aztán megannyi történetet, látnak rengeteg érzelmet és mi ismét kapunk egy második otthont.
Újraéled majd a Vízu.