Sok hagyományos, gyönyörű szakma ragadja meg az ember képzeletét, hisz a saját, két kézzel megvalósuló alkotás misztikumánál nincs, mi értékesebb lenne. Az alkotásokban benne van maga az ember, ott rejtőzik a mester. Mi pedig vonzódunk hozzájuk, hisz ott van bennünk a vágy a természetes anyagok közelségére. Vajon, milyen lehetne ezeket, a mesterségeket kipróbálni?
Számomra a kovácsműhelyek világa a vonzó. Az, ahogy a kovács megküzd az izzó fémdarabbal, a kalapácsok ütemes csattanása, az üllő dalolása mellett. Kemény, egész embert kívánó, embert próbáló mesterség. Hogy mit is kovácsolnék? Talán gerincet. Nem hajlott, görbét, hanem szálfaegyenest. Igény van rá, még ha ezt nem is merjük bevallani. Olyan ez, mint a lelkiismeret furdalás: inkább megpróbáljuk elnyomni, nem nézünk vele szembe. Mint a Tücsök és Pinokkió jól ismert esete. Persze minden reggel mosakodás közben ott a lehetőség, a tükörben, saját szemünk mélyére nézve, hogy elhatározzuk: ej, nem jól van ez így, ma ezen változtatok! Aztán a legtöbb esetben ennyiben is maradnak a dolgok. Hogy mibe is kerülne a kovácsolt végtermék? Semmibe. Adnám én, tiszta szívből, ingyen is, csak viseljék boldogsággal, egészséggel.
Európa népei a rómaiaktól tanulták el a kovácsmesterséget. Így meg is érkeztünk a Római Birodalomhoz, ahol meg kell említsem Diocletianus császárt. Izgalmas élete volt. Mindig üldözte a keresztényeket. Öreg korára, 1700 évvel ezelőtt, viszont megélte a keresztényüldözés végét. Ekkor már az sem érdekelte, hogy az általa kinevezett utóda Constantius, kiben teljesen megbízott, hatalomra kerülése után leromboltatta szobrait. Ő volt az a császár, ki 302-ben megtartotta a birodalomban az utolsó triumphust, diadalmenetet. Érdekes, a történelmi források által mindenhol megemlített, kiemelt mozzanata volt a diadalmenetnek, hogy a triumphust tartó hadvezér nem egyedül állt a diadalkocsin. A hajtón kívül hagyományosan mellette utazott egy állami rabszolga, aki a diadalmenet során végig azt suttogta a fülébe: „Respice post te, hominem te memento!”, vagyis „Tekints hátra (tudniillik a múltba) és emlékezz arra, hogy ember vagy!” Állítólag ez segített megőrizni a győztes és százezrek által ünnepelt hadvezérnek a józan ítélőképességét és önmérsékletét, nehogy istennek képzelje magát. Tisztában voltak a hiúság csábításával, ismerték az emberi lét gyarlóságát.
Öreg korában, a volt császár, visszavonultan már csak a kertészkedésnek élt. Talán azért nem tett semmit az ekkor őt ért támadások ellen, mert már tudta, hogy az őszinteség nem más, mint egy apró magocska. Kis magonc, kit nem mindegy milyen mélyre ültetünk, és nevelkedése közben igényli a gondoskodást, az odafigyelést. Ezek nélkül nem kel, nem fejlődik. Bizonyára mint gyakorlott kertész, azzal is tisztában volt már, mit Petőfi 1843-ban így fogalmazott meg: „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet…”
Kertjének csendjébe, virágai, növényei közé zárkózva próbált tudomást sem venni a körülötte zajló eseményekről. Nem igazán sikerült ez neki, mert több író állítása szerint Diocletianus öngyilkos lett. Halála után a római szenátus viszont isteni rangra emelte (apoteózis) Constantius engedelmével. Milyen furcsa a sors: mint a diadalmenetben, ebben a kegyben is az utolsó császár volt, akit részesítettek.