Nagy volt a kísértés, de mégsem mentem el a Trianon- megemlékezésre. No nem azért, mert szemerkél az eső – az ilyen idő szinte illik a hasonló gyászos alkalmakhoz, adott esetben egy ország elevenen való eltemetéséhez -, hanem mert akárkivel nem gyászol, avagy ünnepel az ember, s mert itthon tartott Ady. Pontosabban „Ladynovits”. Az én druszám hangján megszólaló őrült énekes. Valószínű, nem jártam rosszabbul…
Hiszen, ahogy a magunk halottaihoz sem megyünk ki mindig a temetőbe, csak gyertyát gyújtunk odahaza, és lelkünkön engedjük át emléküket, talán egy nemzetet siratni sem muszáj tömegesen. Eleve van ebben – mint minden gyászban - valami eredendően bensőséges, magánjellegű. Még akkor is így van ez, ha igazán nem is tudjuk megítélni, átérezni, mekkora veszteség ért bennünket 90 éve. (Ahogy azt sem, mekkora a végtelen, ami ugye a világűr mértékegysége.) Tegyük hozzá azt is: a tíz híján száz esztendeje történtek már nem is az apák, sőt igazán nem is a nagyapák, hanem azok apáinak a tragédiája. Ama ő emlékeikben élő, illetve velük együtt elporladó hajdani haza pedig – lássuk be - menthetetlenül megszűnt létezni. Nem is nagyon lehetett már egyben tartani *. Hogy ez újabb igazságtalanságokat szült – mint a hozzánk közelebbi kárpótlás, noha, éppen hogy, rendezni szerette volna a fennálló történelmi adósságot -, az már annál fájóbb érzés a ma élőknek. Nem is lehet emiatt napirendre térni Trianon fölött. Nem, nem, soha!
És mondom, mégse mentem ki a végtelen égbolt alá polgártársaimmal, mert tartok tőle, egy ahhoz képest felszínes és/vagy fellengzős esemény részese lettem volna. Zászlólengető néma tüntetésé, lelki sebeink nyalogatásáé. Jó, tudom én, van abban is valami közösségteremtő, hogy magunk között elduzzogunk, és fogainkat összeszorítva próbáljuk bizonygatni, mit tennénk, ha kezeink közé kerülne egy akkori „béketeremtő”. (Mint tudhatjátok, így tekintettek magukra, akik alávetették országunkat ennek az élveboncolásnak.)
Mert mi mást lehet itt még tenni? Persze, gyűlölhetjük fogcsikorgatva a szomszéd népeket is, mégpedig egytől-egyig mindet – ha már így, elárvultan is önmagunkkal vagyunk határosak -, csak ebben meg az a furcsa, hogy még a lengyeleknek is jutott egy szelet a 90 éve felvágott tortából, vagyis hát országból (ha jól rémlik, valami négyszáz négyzetkilométer). Azon pedig már tényleg csak kínjában, azaz magyar mód, sírva tud nevetni az ember, hogy a szlovákok szerint stratégiai fontosságú, hajózhatónak hazudott „határfolyó”, a Ronyva, mostanában tényleg tengernek képzeli magát. És semmibe véve a diktátumot, elmossa, átlépi lépten-nyomon már egyébként sem létező határunkat.
Szóval nincs itt lassan semmi siratni való, pontosabban azt kell belátni: AZ a haza már csak a magasban, illetve a múzeumokban van meg. Csakis emléke nem süllyedt el Adyval**, s legkésőbb Máraival a megelőző idők tömegsírjába.
Következésképp, mint szép emléket, meg is tarthatjuk akármeddig magunknak.
-----------------------
* Tudták, hogy Gavrilo Princip – aki kitette Trianon i-jére a pontot - már egy lefújt akció, egy meghiúsult merénylet után adta le öt lövését a trónörökös házaspárra? S mivel még nem volt húsz, halálra ítélni sem lehetett, mint másik három tettestársát? Ellenben hidat neveztek el róla Szarajevóban, mondhatni, ápolják emlékét. Más kérdés, hogy e nélkül a fatális gyilkosság nélkül is szétesett volna a – minket így kétszeresen is agyonnyomó, maga alá temető – Monarchia.
** Igen, amilyen szerencsés volt szerencsétlenségében, az utolsó hónapjait már őrületben töltő, s a népek barátságában vallásosan hívő Adynak – akit Csinszka mentett meg kétszer is a besorozástól -, ezt a plusz megaláztatást már nem kellett elszenvednie. Hiszen akárcsak Csontváry és Mednyánszky – a másik két régről maradt „őrült” – ő is 1919-ben lehelte ki lelkét. Nem csupán két korszak, de mindennek a határán…
(A szerző Tokajban élő újságíró kollégánk)