Vannak helyek, ahova jólesik bemenni, jó ott lenni – épp ezért amikor alkalom adódik, igyekszünk rövidebb-hosszabb időre betérni oda. Ifjú koromban így voltam jó pár jászberényi italkiméréssel, ám ma már, megkomolyodván(?), inkább a szellem épülését helyezem előtérbe az agysejtek rombolása helyett. Ezek alapján talán nem tűnik merész váltásnak az, hogy mostanában inkább a Jász Múzeum ugrik be, ha felmerül a kérdést, hogy hol érzem jól magam. No persze ez nem nekem köszönhető, sokkal inkább a hely szellemének és az oda betérő emberek jellemének… Ez a kettő pedig már elég ahhoz, hogy érdemes legyen bizonyos alkalmakkor ott megjelenni. Mondjuk, ha épp Kiss Erika tart előadást a jászberényi vendéglátóhelyek történetéről. Persze még az ifjúkori látogatásaim előtti időkről…
Nem tudom, ezt mondtam-e már neki, de – feltéve, ha olyan lehetőségek birtokába lennék, mint amilyenekkel amúgy nem rendelkezem… - én Kiss Erika esetében nem igazán erőltetném a napi hírek és események közvetítését – nem mintha ez túl nagy kihívás lenne számára – ám minek pazarolja energiáit a jelenre, mikor ott a múltnak kútja, melybe láthatóan nagy kedvvel merül alá és mindig kincsekkel tér vissza.
Jól tudom, a jelen helyzetben, az ilyesmi csak álom, a szemem előtt mégis feldereng néha egy olyan világ, mikor jászberényi pénzemberek, pénzes emberek vagy pénzek felett diszponáló emberek – talán mindegy, hogy nevezzük őket - fontosnak érzik, hogy a jövő - jövőjük - mellett egy kicsit a múltba is „befektessenek”. (Persze azok a kevesek, akik a világon bárhol ilyesmit tesznek, pontosan tudják, hogy ez esetben igazából épp a jövőbe fektetnek be…)
Így vagy úgy, a lényeg, hogy kevés az esély rá, hogy Erika könyveinek sora a kellő tempóban duzzadjon és ezáltal közkinccsé váljon a város múltjának egy-egy szelete. Kár… Addig is marad nekünk, erre éheseknek az a lehetőség, hogy beülünk a Jász Múzeumba és – ahogy az április utolsó napjainak egyikén megesett – meghallgatjuk szóban, mit is tartalmazhatna egy olyan könyv, amely a jászberényi vendéglátás történetét dolgozná fel.
Kiss ErikaSzép terjedelmes téma, tartalmas, mint egy ebéd anno a Huszárik féle Szindbád filmben.... A nagy szállodáktól – Lehel, Pannónia, Rákóczi – kezdve a híres vendéglőkön és hírhedt italkiméréseken át a jegesekig… A kivetítőn feltűnnek régi fotók, a közönség éltesebb része összehajol, felismer részleteket, helyszíneket, jönnek az emlékek. Klenyó bácsi és a Gondűző, a Margit szigeti vendéglő, a Lloyd… vagy épp a Csalogány… Kinek erről meséltek a családban, kinek arról, és életkortól függően ki ide járt, ki oda. Úgy látszik a mondén élet szele majd mindenkit megcsapott ifjú korában…
Az idők persze változtak, tulajdonosok jöttek-mentek, vendéglátóhelyek csődöltek be vagy jutottak az államosítás sorsára. A Rákóczi szálló (a Rákóczi úton volt, nagyjából a főiskolai kollégiummal szemben található italdiszkont helyén lehetett…) mielőtt végképp eltűnt a térképről, előbb kefeüzemmé avanzsált…
A kockás abroszos békebeli kerthelyiségek – úgy ahogy azok emlékeinkben léteznek – ma már szinte fellelhetetlenek. Nem csak Jászberényben, máshol is ez van. Azaz nincs… Elsodorta mind az idők szele.
Ebben a mindent elsöprő nagy forgatagban, tulajdonképpen csak egy állandó pont van, amely évszázadok óta változatlan. A Vendég. A Vendég, akit mindig a lehető legjobban ki kellet szolgálni, hogy holnap is ide jöjjön. A Vendég, amely élteti, vagy eltemeti a helyet. Nagy kincs. Nagy úr! Az IGAZI vendéglátósok tudták ezt – tudják ma is.
Legalábbis jó lenne hinni, hogy még vannak egy páran, akik ezt vallják. És ha vannak, akkor nekik is ott lesz a helyük egy olyan könyv lapjain, amely a jászberényi vendéglátás történetéről szól majd.
Mert egy ilyen könyvnek – akárcsak egy finom levesnek vagy egy jó csülkös velős pacalnak – ott a helye az ember asztalán…
Egy vidám nap a Klenyánszky féle Gondűzőben - Címoldali fotónkon az egykori Pannónia szálló egy régi képeslapon...