Nyílt levél Déryné Széppataki Rózának

Kedves Róza Asszony!
Évek óta készülök írni Önnek, de mindig csak halogattam, mert sohasem tudtam eldönteni, hogy az, amit szóvá kívánok tenni mást is érdeklő dolog lehet, vagy csak az én magánügyem.
Emlékszem, amikor 2004-ben annak a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak a színpadán léptünk fel, amelyet gyakorlatilag Ön alapított, már sokadszorra fordult meg a fejemben, hogy adok egy életjelet magamról, hogy tudassam Önnel, én is színész vagyok, méghozzá Jászberényben, ahol társaimmal együtt már majdnem háromszor annyi ideje készítem előadásaimat, mint amennyi időt Ön ebben a városban élt.

***

A kolozsvári opera igazgatójával beszélgetve az is eszembe jutott, hogy vajon játszott-e valaha abban a színházban rajtunk kívül más jászberényi is, de azt már csak társaimtól kérdeztem meg, vajon ma Jászberényben hányan tudják, azt, hogy jászberényi társulatként hirdetnek bennünket a kolozsvári plakátok. De így volt ez ezt megelőzően és azóta is például a lipcsei operában, a kölni egyetemi színpadon, a ljubljanai fiatalok színházában, Orleans-ban, Los Angelesben, vagy a belgrádi Bojan Stupica színházban, ami gyakorlatilag a mi Vígszínházunkkal megfeleltethető színház Szerbiában. De – ebben is közös vonást vélek felfedezni Önnel –, kérem, engedje meg, hogy utoljára megemlítsem még Európa és Szerbia egyik legjelentősebb színházi fesztiválját Újvidéken, ahol néhány éve díjat nyertünk, hiszen ez a színház és fesztivál sem létezhetne, ha megalapításában nem nyomott volna sokat a latba az Ön 1847-ben történt ottani fellépése.

Tudja, kedves Róza Asszony, manapság az Ön szülővárosában az Önre vagy a nevére hivatkozóknak nem jut eszébe, hogy Ön nem attól lett azzá, aki végül lett, vagyis a Magyar Thália, a magyar színjátszás anyja, mert itt született, hanem azért, mert elmenet innen. És, tudja kedves Róza Asszony, hogy ez az összehasonlítás akkor jutott eszembe, amikor 1997 őszén egy Lausanne melletti kis faluban találkoztam az akkor 93 éves Yvonne Ráczcal, Rácz Aladár özvegyével. Emlékszem, az ablak mellett ült, az ablakból pedig látni lehetett volna Európa csúcsát, a Mont Blanc-t, ha – ahogy ő fogalmazta – mutatkozott volna, ám a köd eltakarta, ezért csak a másik nagyság, Rácz Aladár jól ismert fotója látszott az ablak másik oldalán. Szilvapálinkát ittunk, és arról kezdett beszélni, hogyan érezte magát, amikor életében egyszer Aladárral együtt az ő családját meglátogatva Jászberényben járt. Igen, kedves Róza Asszony, Rácz Aladárnak is el kellett menni innen, hogy azzá váljon, akivé lett, és Székely Mihálynak is és Gerevich Aladárnak is és még nagyon sokaknak. És erre olyan büszkék azok, akik itt élve őket emlegetik?

De többet mondok: valójában 1994-ben kellett volna írnom először Önnek kedves Róza Asszony. Két héttel az Ön 200. születésnapja után ugyanis az akkor négy éves társulatunk egy egynapos szimpóziumot rendezett (saját kezdeményezésre, nem városi pénzből) az Ön szülőházával szembeni épületben, amelyik néhány évvel azelőtt vált pártházból a kórház egyik épületévé. A kórház akkori vezetésének köszönhetően ennek az épületnek egyik kihasználatlan termében volt próbatermünk, ahol gyerekek számára még kurzusokat is tartottunk egy nívódíjas táncművész vezetésével. Nos, ezen a rendezvényen több neves meghívott művész és politikus füle hallatára az akkori polgármester újjal mutogatva mondta azt, hogy „nem kell az, amit a Várszegi akar”. Pontosan tudom idézni, nem olyan nehéz sem a szavakat, sem a szituációt elfelejteni. Amikor másodszorra is elmondta, Fodor Tamás, aki akkor a szolnoki színház főrendezője volt, azt mondta neki, hogy „képzeld el, én most a szolnoki színház főrendezője vagyok, de ott akarom hagyni, mert olyan színházat szeretnék csinálni, mint a Várszegi”. A szimpózium zárásaként pedig egy rövid budapesti táncduettet, egy francia társulat előadását, Lajkó Félixet, valamint a Színművészeti Főiskola egyik vizsgaelőadását láthatták az ott lévők többek között Kamarás Ivánnal, Gregor Bernadettel, Kéry Kittivel, Hajdú Istvánnal vagy azzal a Keszég Lászlóval, akivel akkoriban nagyon sokat dolgoztunk együtt, ma pedig a kaposvári színház rendezője.

Kedves Róza Asszony! Ugye most már érti, hogy nem nyavalyogni akarok, hiszen azt már 15 évvel ezelőtt is megtehettem volna, és az azóta eltelt idő óta Ön kétszer is elhagyhatta volna a várost. Igaz, én is el-elmegyek, én is a vándorszínészetre rendezkedtem be, szinte csak vendégjátékokon veszek részt, mindenütt, így Jászberényben is csak vendég vagyok. De, kedves Róza Asszony, kérdezem, miért kell nekem Amerikába menni, amikor itthon is dolgozhatnék, s környeztem javára itt is szolgálhatnék! És, vajon többszöri kezdeményezéseink ellenére, miért nem AKARTAK eddig a város felelős vezetői olyan feltételeket teremteni, ami lehetővé tehetné, hogy például az amerikaiak jöjjenek ide?! A húsz év alatt én egyetlen egyszer sem utaztam külföldre magyar pénzből! Mondja meg nekem drága Róza Asszony, naiv és önző ábrándokat kergetek, amikor ezt szóvá teszem, vagy valami másról van szó!

Végezetül be kell vallanom, kedves Róza Asszony, ha nem lett volna a jaszberenyonline.hu játéka, erre a levélre most sem kerül sor. Mivel a játék kérdése az Ön szülőházára vonatkozott, ez egyetlen cseppként a pohárban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tudassam, én bizony a bőrömön éreztem az Ön születésének idejét és helyét, hiszen 200 évvel azután, hogy Ön megszületett, mi a szülőházával szemközti épületben színházat csináltunk, s onnan utaztattuk előadásainkat a világ minden tájára. Gondoljon rólam kedves Róza Asszony azt, amit jónak lát, mégis az Ön iránti tiszteletből mondom, hogy én felnőtt fejjel ott folytattam, ahol majd’ 200 évvel korábban, Ön gyerekként abbahagyta. Mert új idők jönnek…