Van képem hozzá…. a JÁSZOK kilenc csodálatos estéje

A premierről szóló cikkben már írtam arról, hogy ez az előadás egy álom megvalósulása. Időközben tegnap este véget ért az utolsó, nyolcadik előadás is. Mégis kilenc csodálatos estéről kell beszéljek, mert már a nyilvános főpróba is majdnem telt ház előtt zajlott. Így most visszatekintve erre a bő egy hétre, elég nehéz néhány mondatban összefoglalni a történéseket.

Az alkotásról röviden csak annyit, hogy ilyen méretű szervezettségű színpadi mű nem volt látható ezidáig Jászberényben. Ide értve a zenét, a koreográfiát, a fantasztikus látványt és a hozzáértőket is lebilincselő hangzást – ami azért egy fémvázas, műanyag tető borítású építmény esetében hatalmas teljesítmény. A fentiekben osztoztak a hét folyamán az előadást megtekintő szakmabeliek, akik szinte mindannyian tiszteletüket tették valamelyik estén, elég ha néptánc élet jeles táncosaira, koreográfusaira gondolok, vagy éppen Szinetár Miklósra. A vélekedés egyhangúan pozitív, nagyon pozitív volt, részint a témaválasztásnak és természetesen a megjelenítésnek köszönhetően. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mi fotósok sem sűrűn dolgozhatunk ilyen körülmények között – remélem ezt majd a galéria képei megerősítik.

A közönség… először is közel kilenc ezren látták az előadásokat. Ez kilenc gyakorlatilag telt házat jelent, ami egy harmincezres városban, a varázslat kategóriájába tartozik. Mellesleg a varázslatos jelzőt számtalan ismerősöm használta a darab egyszavas minősítésére. Érdekes és egyben megható volt a nyilvános főpróba, ahol a széksorokat első sorban sérült és szociálisan hátrányos helyzetű emberek töltötték meg és mondhatom ámulattal figyelték a jeleneteket és a végén nem fukarkodtak a hangos ovációval sem. A pénteki bemutató talán az előző estének is köszönhetően meglepően oldott előadás lett, pedig a nézőtéren ott volt szinte mindenki, aki ma a Jászság közéletében valamilyen szereppel bír. Ezt követte két pazar előadás a hétvégén, majd egy nap szünet – hétfőn – ami ráfért az akkor már hetek óta napi "két műszakban" próbáló szereplőkre és dolgozó stáb tagokra. Keddre már érkeztek az első visszajelzések a második hét előadásainak jegyeladásairól, ami igencsak jól haladt, így nem csoda, hogy újult lendülettel indult neki a társulat az előttük álló öt előadásnak.

Szerda ismét egy fontos nap volt, hiszen ezen az estén a diákoké volt a nézőtér. A berényi táncosoknak az nem volt különösebb kihívás, hogy saját diáktársai előtt táncolnak, a produkciónak mégis egy roppant fontos visszajelzés, hogy fogadják a fiatalok ezt a tőlük sok szempontból talán távol álló darabot. Bevallom én is kíváncsian vártam mi fog történni a szünetben. Vajon hányan lesznek, akik véleményüket csendesen kifejezve „elfelejtenek” a második részre visszatérni. Igazán nem látszott meg a nézőtéren a „kritika”, sőt véleményem szerint – és ezzel nem voltam egyedül – az egyik legjobb közönség volt a diákoké, ami szerintem önmagában magasra minősíti az előadást.
Tehát meg volt az új lendület és közben tovább érkeztek a hírek, hogy az utolsó két előadásra sem nagyon lehet már jegyeket kapni. Én is sok helyről hallottam vissza, hogy ezt még egyszer meg kell nézni… Pedig a bennfentesek szerint nem hogy egy, de három-négy alkalom sem elegendő ahhoz, hogy részleteiben valaki „feldolgozza” ezt az előadást. Vagyis akik visszatértek azokat egészében érintett meg a mű, egyszerűen még egyszer át akarták élni ezt az élményt. Egyszóval itt már látszott, hogy működik a darab.

A tegnap este folyamatosan a vihar árnyékában telt, hiszen az előrejelzések alapján bármelyik pillanatban várható volt, hogy leszakadhat az ég, ahogy azt késő délután meg is tapasztaltuk. Ez azonban senkit nem aggasztott… az alkotók szereplők tudták, érezték, hogy ezt az estét nem veszik tőlük és a közönségtől el az égiek… mert ezt az estét kiérdemelték.
Tudom illene most felsorolni mindazokat, akik részesei voltak az álom megvalósulásának, akár technikuskén, önkéntesként, táncosként, kóristaként, zenészként, alkotóként, producerként, és a már említett égiekig – akik minden este kegyeikbe fogadták ezt az álmot -, de ettől most eltekintenék, mert számomra leginkább az összefogás köszönt vissza ebben a produkcióban, amiben mindenki kivétel nélkül nagyon fontos szerepet kapott. Így aztán mi sem természetesebb, hogy létrejött az a bizonyos hibátlan összhang, és nem csoda, hogy a nézők lelkébe belegravírozódtak a csodálatos képek, hangok mozdulatok… érzések.

Nagyon jó volt ott lenni és végig fotózni minden estét, dúskálni ebben a kimeríthetetlen kincsesbányában. A „bányászat” eredményeit az elkövetkező napokban több részletben és kevesebb kommentárral lehet majd látni a galériában. Az első összeállításért csak rá kell kattintani valamelyik képre.