Van képem hozzá… Tükör a jövőből | Jászberény Online

Van képem hozzá… Tükör a jövőből

A MaloM színház hagyományaihoz ragaszkodva ezúttal sem hagyta, hogy a mozgás színház rajongóinak mindössze egyetlen darabbal járjon a kedvében. Ez nagyon fontos gesztus, ugyanis ez a műfaj valóban csak a közönség egy kis részét érinti meg… pedig sokkal többre érdemes. Ezt biztosan állíthatom, több tucat táncszínházi fotózással a hátam mögött. November végén egy ugyancsak visszajáró vendég a Tünet Együttes érkezett egy meglehetősen fajsúlyos darabbal. Pontosabban Szabó Réka egyszemélyes színházával, az Ez mind én leszek egykor című előadásával.

Nem hiszem, hogy van olyan, aki nem gondolkozott el a jövőn és azon, hogy ebben a jövőben ő hogy fog élni, milyen lesz, mit fog csinálni. Attól függően, hogy éppen az életének milyen szakaszában van az ember ezek az „álmok” lehetnek, vidámak, bizarrok, akár idegen nyelven megjelenők és kegyetlenül nyomasztók is. Mindezeket az apró képeket tárta elénk Szabó Réka, pontosabban nem is tárta, hanem időnként felkínálta játékra… játsszuk azt, hogy lefekszel és én mesélek neked… hol magyarul, hol angolul, te meg válaszolsz egy-egy kérdésre… ő néha táncol – közben kihullanak ruhájából a mindennapok habkönnyű gyöngyszemei, amelyeket a legkisebb légáramlatok is kedvükre sodortak szanaszét… majd ismét visszatér, mindennapi szituációkkal, jellegzetes pillanatokkal kezd el száguldani az időben előre a „siker” útján egészen a „csúcsig”. De mi van túl a csúcson?

Ekkor már jobb lett volna „elaludni” és nem látni a mese folytatását, mert az arany színű haj kezd csomókban hullani, a szépség elillan és ott maradunk öregen, csúnyán, egyedül, kiszolgáltatottan. De mi nem tettük, nem aludtunk el, hiába követelte tehetetlenül őrjöngve… Csendesen távolodott a testi- lelki meztelenségbe, hogy lélegzetelállító módon zárja le a „mesét”… aztán mégsem így történt, mert betartva a legfőbb szabályt - "… ha valaki meghal, nyitva kell hagyni a száját, csak arra kell figyelni és bele lehet önteni az élet vizét" – így nyúlt el csendben a gyöngytengeren… szerencsére volt valaki a nézők között, aki nem tévesztette szem elöl az „élet vizét”… És kezdődik az új élet, már Hamupipőke alakjában…
A mozgás színházban az a legérdekesebb, hogy a szemlélő az előadás közben eltérve a darab közlendőjétől akár saját darabját élheti át. Ezúttal velem is ez történt, hiszen az egyes meséknek a saját verziói elevenedtek meg bennem. Hogy mindez létrejöhetett, annak minden bizonnyal Szabó Réka elképesztő tánctudása volt az alap. Szinte felfoghatatlan, hogy képes olyan szinten ellenőrzése alatt tartani a saját testét, hogy az a néző számára értelmezhetetlen. Olyan izmokat mozgat, hogy egy átlagember igazán nem is tudja, hogy létezik olyan porcikája a testén. Ő pedig könnyedén harmonikusan játszik velük, akárcsak egy kiváló muzsikus a szeretett hangszerén. És nem utolsó sorban feltétlenül szólni kell a fantasztikus világításról, amely csodálatos keretbe fogta az előadást. Egyszerűen ámulatba ejtő volt.

Mindig nagy izgalommal várom, hogy milyen képek lehetőségét kínálja számomra egy-egy ilyen előadás. Ezúttal sem volt ez másként. A képre kattintva megnyílik a 2016-os évem utolsó színházi galériája.