Az, hogy nem túl sok család büszkélkedhet az ősöktől reá hagyományozott Luca székkel, bizony nem véletlen. A jobb sorsra érdemes sámli ugyanis alighogy elkészült a maga komótos módján, máris hamvába holt – szó szerint, hiszen pár órán belül a tűzben végezte. Rövidke földi léte alatt azonban nagy szolgálatot tett készítőjének, hiszen az, a Karácsonyi szentmisén, éjfélkor rápattanva, megláthatta a templomban tartózkodó, szarvakat viselő boszorkányokat. (Én mondjuk, ha boszorkány volnék, bolond lennék olyan helyekre járkálni, ahol leleplezhetnek, de úgy tűnik ez a népség akkoriban szerette a kihívásokat.)
[2]Képek a Galériában!Aki viszont ráállt a székre, az jól tette, ha a szentmise végeztével sietett hazafelé, mert a leleplezett asszonyok - de miért ne lehettek volna köztük férfiemberek is …- bizony üldözőbe vették. Csak az menthette meg, ha mákot szórt szét maga után - mert azt a boszorkányoknak bizony kötelességük volt összeszedni - majd pedig hazaérve azonnal tűzre vetette az ülőalkalmatosságot.
Szóval ilyesmi kalandok estek meg egykoron Karácsony este ősapáinkkal.
Ma már az egy főre eső Luca székek száma alig kimutatható, ám szerencsére olyan lelkes emberekből, akik ezt a hagyományt - sok más jeles nappal együtt - őrzik, és tovább szándékoznak vinni, azért még van jónéhány.
Ők azok, akik gatyába, rokolyába öltözve most épp azzal töltötték a vasárnap délelőttjüket, hogy párperces jelenetek erejéig visszarepítettek minket egy régvolt - s egyre jobban kezdem azt hinni, hogy a mainál sokkal magasztosabb – világba.
Nyilván nem árulok el nagy titkot – és remélem nem is bántok meg senkit – hogy abban, amit a Jászsági Hagyományőrző Egylet tagjai tesznek, nem a kiforrott színészi játék, a lenyűgöző előadói tehetség fogja meg a nézőket. Mert hát nem is erről szól a dolog. Ugyanis nem az számít, hogy milyen az előadás, hanem az, hogy VAN. Hogy vannak olyan emberek, akik fontosnak tartják, hogy a vasárnapi rántott hús sütés és sportújság olvasás helyett kendőben, ködmönben regöljenek a Jász Múzeum termeiben, szellem-boszorkányoknak öltözve seprűzzék a kíváncsiskodókat. Ma éppen ezt csinálják. Holnap meg imádságos énekeket adnak elő egy szoboravatáson, hogy aztán megint máskor ismét bolondozzanak, énekeljenek, játszanak. Erre szövetkeztek.
[2]Ez persze mind-mind olyan dolog, ami nélkül ugyan ezer évig ellenne a világ - csak épp egy lyukas garast sem érne. De hát ezért vannak ők. Őrzők.
No mindez csak arról jutott az eszembe, hogy a Jász Múzeum vasárnap Luca napi forgataggal várta az oda betérőket. Össze is gyűltek szép számban kicsik és nagyok, hogy válogassanak a múzeum termeit megtöltő kézművesek által kínált portékákból és megismerkedjenek az erre az időszakra eső hagyományokkal.
Nem történt itt semmi nagy dolog, de hát az apró csodák is csodák, és kellenek, mint egy falat kenyér. H. Bathó Editnek, aki - ki tudja honnan - de mindig rendelkezik több embernek való lélekkel és energiával, és a Jász Múzeum dolgozóinak - karöltve a hagyományőrzőkkel és az árusokkal - pár órára ismét sikerült kiszakítani a cudar hétköznapokból az arra fogékonyakat. Mi meg persze hagytuk magunkat, és titokban örültünk, hogy ezek a hagyományőrzők azért mégsem veszik olyan komolyan a hagyományokat, hiszen Luca napja kifejezetten dologtiltó nap volt az asszonyok számára. Mit mondjak? Jó hogy nem pihentek.
[2]