Az utóbbi négy napban három különféle előadást mutattunk be a Malom Film-Színházban, mégis úgy tűnik, mintha mindegyiknek fontosabb lenne az utóélete, mint az, ami a színpadon történt. Igaz persze, nem lenne utóélet, ha a színpadon nem történt volna semmi.
Az Artus Táncszínház pénteki előadását nyitott, éber, ugyanakkor tanácstalan figyelemmel kísérte a 90-100 néző. A bizonytalanság oka leginkább az lehetett, hogy közülük még soha senki nem látott kortárs táncszínházi előadást. A Lehel Vezér Gimnáziumban kedden délután tartott beszélgetésből mégis az derült ki, hogy senkinek nem okozott problémát a darab „olvasása”. Ha a kifejezetten érett és magas rendű, az őszinte belső kutatómunkán alapuló megnyilatkozásokra gondolok, nem aggódom a világ jövőjét illetően.
Szombaton este a Jászság Népi Együttes műsorát követő táncházban mutatta be mintegy 20 perces új műsorát a Víz Utcai Regruták néven összeállt csapat. Higgyék el, én sok mindent láttam már. Amit ezek a 16-18 éves fiúk produkáltak, nagyon ritkán látható a világ színpadain! A magyar néptánc ősi gyökereiből eredő elementáris erő, a hagyományokon alapuló romolhatatlan stílus, a hozzátartozó megannyi alázatos szív és kitárulkozó egészséges lélek tette kivételesen igényessé a legényest. Mintha mindnyájan egyszerre azt vágnák az arcunkba: mit nyavalyogtok annyit ti felnőttek, mire föl okoskodtok, mi végre hajszoljátok megállás nélkül a pénzt, kergetitek a pozíciókat, gyártjátok az ideológiákat és a teóriákat, hiszen azt se tudjátok, mi az, hogy fütyülni. Mert fütyülni bizony lelki-spirituális tevékenység: aki nem hiszi, járjon utána, a Víz utcai regrutáktól megtanulhatja.
Hétfőn a Krétakör Színház színészei már nem is a színházban játszottak: a Liskában és a Lehelben tartottak egy-egy előadást mintegy 150 diáknak bizonyítván, hogy a színház létrejöttéhez elegendő, ha hagyjuk, hogy a másik ember a szemünkbe nézzen. De lehet, hogy akkor már nem is színház az, amiről beszélünk?