…írhatnám ezt is a bulvár nemes eszközeivel élve, s tán nem is állítanék valótlanságot. Hétfőn délután ugyanis három férfi - az egyik tanteremben nagyjából harminc diákkal és öt-hat pedagógussal körülvéve magukat - túszul ejtette azokat.
Legalábbis a figyelmüket. De azt nagyon. És senki sem tiltakozott… Sőt! Az idő előre haladtával, láthatóan egyre jobban élvezték a színjátékot. Mert hogy az volt. Színjáték. Színház. Függöny, színpad és nézőtér nélkül. Persze mindezek nem is olyan fontosak, és aki egy kicsit is belemerült ebbe a világba, az tudja: nem ezektől színház a színház. Ahhoz nem is igazán kell más csak közönség - tán néha még az sem - meg legalább egy színész.
Na itt volt három is.
A Hamletet játszották. Hárman. Három férfi. Ophéliástól, Gertrudostól. De hát minek is lettek volna többen? Épp elegen voltak, hogy két óra leforgása alatt ott, egy osztályterem közepén, székek és padok karéjában, farmerben és baseballsapkában elhitessék velünk, hogy az a pár négyzetméter kopott parketta Hamlet Dániája.
A szereposztást nem lenne könnyű egy színlapon dokumentálni, hiszen aki előbb a dán királyfi volt, az most épp Laertes, majd pár perc múlva Oféliaként hull alá a habokba. Hamlet atyjának szelleme csak felnyújtotta kezét: „Polonoius” és ettől kezdve már a királynő szobájában (ki néhány perce még ő maga volt) rejtőzött a nem létező kárpit mögött.
Káosznak tűnt – de volt benne rendszer…
S ha már ilyen testközelben voltak a közönséggel, a színészek lépten-nyomon kommunikáltak is a nagyérdeművel, szereplővé avatva azokat. Hol szóval, hol tekintettel, hol érintéssel. A gyerekek persze - ki-ki egyéniségétől függően - hol pirultak, hol nevettek. Mint ahogy a tanárok sem voltak kivételek. Mikor Hamlet halála végletekig eltorzított brutális vérengzésbe fulladt, szerencsétlen pedagógusok is ezer halállal haltak. Kit golyószóró tépett darabokra, kit egy jól irányzott, torokra mért ütés terített le, kinek a nyakából haraptak ki egy darabot… de leginkább mindegyikünk mindent elszenvedett – és közben harsányan nevettünk.
Mondom, a Hamletet néztük. Csak másképp.
Shakespeare szólt itt, de nem Arany János, hanem Nádasdy Ádám nyelvezetével, kissé megfűszerezve Allen Ginsberg, Eminem, Goethe és József Attila soraival. Káosznak tűnhet, de volt benne rendszer.
Jó volt ez a délután. Így is lehet. Nem kell ahhoz milliós költségvetés, hogy az emberek élvezzék és értsék a színházat. Lám filléres alapon is működik a dolog. És ezt most akár szó szerint is vehetjük, hiszen amilyen meglepő megoldások sorozatával dolgozott az előadás, éppoly lett a vége is. Már ha ott volt a vége. Mert egyszer csak Hamlet, Horatio és Guilderstern, Ophelia, Claudius, Yorrick… (szóval ők hárman)…, odafordultak a nézőkhöz és szelíden megjegyezték, hogy ha volna egy kis apójuk, azt szívesen elfogadnák fizetség gyanánt.
Az ember ilyenkor nem tudja, vicc ez, vagy valóban bele kellene nyúlnia a zsebébe. Ám mikor a dán udvar tagjai nem tágítanak, előbb utóbb előkerülnek a tíz- és húszforintosok a bukszákból. Így hát érdekes módon - pedig ugye színházba lettünk volna, vagy mi a szösz - egy fia taps sem csattant fel. Beszélgető, zsebükben apróért kotorászó srácok és felnőttek tébláboltak zavartan a teremben pár másodpercig, aztán lassan szétszéledtek. Elvégre biztosan véget ét az előadás.
Bár ki tudja? Lehet, hogy mégsem…
(A Krétakör Színház hamlet ws. című darabját Schilling Árpád rendezésében Gyabronka József, Rába Roland és Nagy Zsolt játszották. A MALOM Film-Színház szervezte előadást délelőtt a Liskában, délután a Lehel gimiben adták elő.
Az elsőn nem voltunk ott, csak hallottuk, hogy nagyon jó.Mondták a gyerekek.Pócz tanár úr szerint pedig, ha a tinédzserek egy Hamlet előadásra ilyet mondanak, abban már van valami.
És a tanár úrnak igaza lett. )