A húsvét régi magyar szó, a húshagyókeddhez hasonlóan szerb-horvát, vagy szlovén mintára keletkezett. Amíg a farsangot lezáró húshagyat, illetve a következő napi hamvazószerda a negyvennapos nagyböjt kezdetét jelöli, a feltámadás örömünnepe a húsvéti böjt tilalmát oldja fel. Hazánkban, az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint még négy napos volt a húsvét, ezt az 1611-ben lebonyolított nagyszombati zsinat három napra csökkentette. Az időtartamban sokat módosított ünnep terjedelmét X. Pius pápa zsugorította a legrövidebbre, amikor a húsvét második napját is törölte a katolikus hívek számára kötelező ünnepek sorából - 1911-ben.
A katolikusok Nagycsütörtökön emlékeznek az utolsó vacsorára. Régebben, ezen a napon – nem csak a böjt okán, de a jó termés reményében is – spenótból, vagy más növényi eredetű terményből állították össze a táplálékot, a napot zöldcsütörtöknek is nevezték. A nagymisét követően némultak el a templomtornyok, ahogy mondták, a harangok Rómába mentek. Az időjárást figyelők szerint, ha ezen a napon meleg napsütés támadt, nagyon száraz nyárra lehetett számítani, a babonásabbak megjegyezték, „Nagycsütörtök szárán sül majd meg a tök.”
Nagypéntek – a Megváltó keresztre feszítésének napja – ugyancsak kapcsolódott népszokásokhoz, az Ipoly vidékén például minden épkézláb ember a patakhoz sietett, már korán reggel. Vödröket, korsókat ütöttek össze, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, majd ezután megmosakodtak a lábuk előtt hömpölygő vízben. A művelet mindig a víz folyásával ellentétes irányban történt, volt aki a lovát is megúsztatta. A lányok – és itt már országos jelenségről beszélünk – hajnalban osontak valamilyen szabadtéri vízhez, hogy a mosakodásnak köszönhetően, egész évben szépek maradjanak. Nagypénteken egyébként a reformátusok is böjtöltek.
A korábban említett vallási –és népszokás összefonódására egy példa, hagyomány volt egykoron a „pilátusverés.” Amikor a pap a Miserere mei (Irgalmazz nekem) kezdetű zsoltár elolvasása után az oltár lépcsőjéhez ütötte a misekönyvet, az asszonyok összecsapták imakönyvüket, a férfiak nagy zajjal a padot, a gyermekek a földet verték, imitálva a Jézus halálakor megrepedt templomi kárpit hangját.
Nagyszombat Jézus sírban nyugvásának napja. A tűz, a víz, az életszentelés ideje. Délután újra megszólalnak a harangok, az első csillag feljövetele utáni vacsora már átvezet a feltámadás kétnapos, húsvéti örömünnepébe.
Húsvétvasárnap a feltámadás ünnepe, ekkor szokás megszenteltetni a sonkát, főtt tojást, bort, kalácsot a templomban egyfajta védelem gyanánt, hogy óvást kapjanak a hívek a mértéktelen evéstől, ivástól. A megszentelt ételek maradékát sokféleképpen használták fel. Néhol tűzbe dobták abban a hitben, hogy így az elhunytak is kaphatnak belőle, máshol a morzsákat a tyúkoknak szórták, hogy többet tojjanak, megint máshol a gyümölcsfákra aggatták a sonka csontját a bő termés reményében.
Húsvéthétfőt egykor vízbevető, vagy vízbehányó hétfőnek is nevezték. A legények a vályúhoz, vagy a kúthoz kergették a lányokat, vödrökkel hordták rájuk a vizet. A kölnis változat csak a két világháború között vált divattá. A locsolásnak újfent bibliai az eredete, a fáma szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyok vízzel öntötték le a sírt őrző katonákat.