[2]Még soha nem érkeztem olyan korán színházi előadásra, mint múlt szerdán. Történt ugyanis, hogy akkurátusan összeszedve felszerelésem szerda este bő egy órával a fél hetes kezdés előtt megjelentem a MaloM Színházban. Egy ideig érdeklődve figyeltem az éppen épülőfélben lévő különleges díszletet, majd csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy lesz kész a színpad a kezdési időre. A válasz mellbevágó volt… hát van még 24 óránk. Szóval egy nappal korábban érkeztem a sepsiszentgyörgyi M Studio Mint a fagyöngy című előadására.
Sokunk jó ismerőse Gemza Péter, Abe Kobo: A homok asszonya című regényét vitte színpadra. Az egy nappal korábbi érkezésemnek azért meg volt az a haszna, hogy alaposan szemügyre vehettem a bambusz rudakból épülő különleges díszletet. A darab során egyébként nem csak látványával, hanem funkcionalitásával, valamint az egyes jelenek során az egymásnak súrlódó elemek hátborzongató hangjával is tovább fokozta a darabot végig uraló óriási feszültséget. Igazi alkotóeleme volt az előadásnak.
[2]
A darab alaptörténete, hogy egy rovarok után kutató tanárt egy kietlen falu szélén érte az este és végül egy gödörben egy özvegyen maradt asszony házában kapott szállást, de a falubeliek gondoskodtak arról, hogy ne csak egy napig maradjon ott.
[2]
Az asszony, aki vendégül látta naponta folytatta kínkeserves küzdelmét a természettel, persze hogy társra vágyott. Tanárunk, amikor tudatára ébredt helyzetének a kilátástalanság számos stációján keresztülvergődve szembesült azzal, hogy itt és most tisztára kell mosnia magát. Minek mi a valódi értéke… hol van az a határ, ameddig el lehet menni a szabadságunk – szabadulásunk – érdekében… mit tehetünk meg a kényszerűségből társunkká vált nővel ennek érdekében és mi az amit már nem. A fájdalom és reménytelenség lassan kitisztítja az elmét, amikor végül is társra talál az asszonyban. Mindig mindenért, még a marék rizsért és néhány csepp vízért is keményen meg kell dolgozni, akkor is, ha annak a munkának semmi értelme. Azonban mire a történet nyugvópontra jutna, az asszony meghal… miközben az élettelen testet a falubéliek felhúzzák a gödörből a menekülést jelentő kötél – amin ki lehet mászni a gödörből és látni a hőn áhított tengert – leereszkedik… de vajon érdemes-e felmászni…
[2]
Megvallom őszintén, hogy múlt csütörtökön olyan színházi élményben volt részem, aminek a feldolgozása még akkor is sok időbe telik, ha ezúttal a fotózás tekintettel az előadásra háttérbe szorult. Arról már nem is beszélve, hogy leírni valószínűleg sohasem fogom tudni.
Az előadás után, miközben pakolásztam, azon gondolkodtam, honnan ered az a leírhatatlanul nagy energia, ami a két főszereplő – Nagy Eszter és Veres Nagy Attila - jóvoltából betöltötte a teljes teret, olyannyira, hogy néha már zavarba ejtő közelségbe hozta a két embert és közönséget. A falubeliek - Bajkó László, Polgár Emília és Szekrényes László - akrobatikus módon használták a gondosan összerakott díszletet, amely folytonos hátborzongató csikorgásával időnként már elviselhetetlenné tette a feszültséget…
[2]
Itt most feladom az írást… javaslom, hogy inkább tallózzunk a képek között a galériában. Remélem szűkre szabott kereteim között is sikerült visszaadni valamit ebből a számomra leírhatatlan előadásból.