[2]A cím olvastán nem kell azonnal a piros karikáért kiáltani – ahogy erre az idézőjelek is utalnak. Csupán arról van szó, hogy a MaloM színház legutóbbi vendége Kerékgyártó Edina tánc produkciói közötti egyik szünetben arról forgott a szó. hogy ezen az estén ez az előadás nélkülözni kényszerült minden színpadi kelléket – így adódott. Nem volt sem függöny, sem attraktív világítás, viszont volt a háttérben egy funkció nélküli zongora, egy beépített erősítő, két hangoszlop…. meg legnagyobb jószándékkal is 30 négyzetméteres tér.
Szóval ott állt a táncos szemben a néhány méterre ülő közönséggel… egyedül… itt nem lehet hazudni! Vagy jó valami, vagy nem. A táncos és a tánc is „meztelen”…
Lassú, apró mozdulatok…alig-gesztusok… a Csángók adatközlői villantak az eszembe… minden lépés annyira letisztult, hogy csak a lényeg maradt… semmi attrakciót. A kifinomultság lassan átcsap végtelen szenvedélytől fűtött mozdulatsorokba… Ez már TÁNC… így nagybetűvel… a közönség nem is igazán ámul, inkább rabjául esik a táncosnak és a táncának… semmi külsőség, csak mozdulatok és érzelmek. A táncok közötti szünetben a „narrátor” a mai színház jeleseit idézve azon elmélkedik, hogy hány néző is kell a színházhoz, egy… öt… ötven… ötszáz?
Nem.
Csupán egyetlen „kellékre” van szükség, egy ELŐADÓ-ra, akit a közönség azonnal „követ”. Törőcsik Mari mesélte ugyanitt néhány hónappal ezelőtt: „Pilinszki János mutatta nagyon szépen, hogy itt van az adó és itt a kapó, nem az adónak kell elindulni, hogy gyertek velem, hanem itt létezni kell és elindulnak felé.”
Most mi megtapasztalhattuk, hogy ha valami működik, akkor ilyen körülmények között is működik, minden „kisegítő eszköz” és manír nélkül is. Harmincan voltunk, vagy ötvenen? Végül is mindegy, mert itt egy színház volt, egy valódi táncszínház…
Mit tehet ilyenkor, aki arra vetemedik, hogy mindezt megkísérelje megörökíteni? Két rossz közül kell választania… megpróbálja a táncost megörökíteni jellegzetes pozíciókban, szépen élesen, vagy a táncra összpontosít és akkor néhány elmozdult képpel lesz „gazdagabb”. Bármelyik utat is választja csak félsikert érhet el… Ami biztos, hogy visszaemlékezve erre az estére sokkal inkább a bemozdult érzelemdús képek maradtak meg bennünk, mintsem a szép, pontos lenyomatai a pillanatnak… Mert a tánc ilyen - már, ha igazán jó táncról beszélünk – sok-sok elmosódott pillanatot és feledhetetlen érzést hagy maga után, és persze a fotós által rögzített néhány „éles”, vagy éppen elmosódott képet.
Ezek után a fotókra kattintva, a galériában a kiváncsiabbak megnézhetik az én „lenyomataimat”.
[2]