1927-ben ezen a napon született Gabriel García Márquez, kolumbiai író, újságíró, kiadó és politikai aktivista. García Márquez 1982-ben regényeiért és novelláiért. megkapta az Irodalmi Nobel-díjat
…Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes térkép alapján, amelyet José Arcadio Buendía a felfedező útról visszatérve rajzolt. Haragosan húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy önnön büntetéséül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet.
- Soha sehová nem jutunk el – panaszolta Ursulának. – Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül. – Ez a bizonyosság, amin hónapokig rágódott a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át.
De Ursula ezúttal elébe vágott lázas tervezgetéseinek.
Titokban törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. José Arcadio Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében vesztek bele az ürügyek, váratlan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férje éppen a költözködési ábrándjairól dünnyögött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. Ursula hagyta, hadd fejezze be. Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal sorban ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában, hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfijai nem fogják követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott megkérdezni, hogy miért, s ezt a keserű választ kapta: – Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. – Ursula nem vesztette el a hidegvérét.
– Nem megyünk el – mondta. – Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.
– De nincs még halottunk – mondta a férje. – Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.
Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:
– Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok.
(Száz év magány - részlet)