Igazából nem is tudom, miért írom le ezeket a gondolatokat… Egyrészt biztosan a büszkeség miatt. Büszke vagyok rá, hogy a fiam szülővárosom jelenlegi legeredményesebb focicsapatában játszik, hogy ez a kis közösség manapság eljuttatja Jászberény hírét olyan helyekre, ahol nem is nagyon tudtak már arról, hogy Berényben még létezik nagypályás labdarúgás.
Pedig létezik… Na, mondjuk a felnőtt csapat poszterét az NB1 B-t, NB2-t megélt szurkolók jelenleg nem hiszem, hogy kirakják a falra, a 17 és 19 éves srácoknak sem könnyű mostanság, a 15 évesek szereplésére már nem lehet különösebb panasz. De van egy társaság, tizenhat 11 és 12 éves lurkó, akik hétről-hétre lenyűgözik nemcsak saját szüleiket, rokonaikat, de a szakembereket is.
A Jászberényi Sportegyesület U13-as csapatáról van szó. Arról a gárdáról, amelyik korábban többször szerepelt a Jászkürt utolsó oldalán, amikor számtalan tornát, füves, műfüves és terembajnokságot nyert. Ezek a hírek, tudósítások mára eltűntek, elfogytak. De nem azért, mert a csapat már nem szállítja az eredményeket.
Persze tudom, Jászberényben jelenleg nem a foci a legmenőbb sportág (én magam is szívesen járok kosármeccsekre), az is érezhető, a szárnyait bontogató másik utánpótlás-egyesületet valamiért jobban szeretjük, de talán annyit megérdemelnének ezek a srácok (és ez egyébként valamennyi utánpótláscsapatra igaz!), hogy legalább a hétvégi meccsük eredményét leírja a helyi sajtó. Ez mostanában elmarad. Nem tudom, miért (talán jobb is), de most akkor én ezt röviden pótolom.
A JSE U13-as csapata Gulyás Gábor edző vezetésével hatodik éve dolgozik együtt. A gyerekszobánkban lógó számtalan érem, megannyi kupa és oklevél bizonyítja, hogy remek munkát végeznek. De az igazi megmérettetés tavaly ősszel kezdődött, amikor a gyerekek elindulhattak az MLSZ kiemelt országos bajnokságában. Még belegondolni is furcsa volt, hogy a mi kis városunk kis kölkei a híres, akadémiai keretek között működő klubok ellen léphetnek minden hétvégén pályára. Fradi, MTK, UTE, Kispest, Vasas, Videoton, Felcsút, Kecskemét stb… Mit keresünk mi itt? – kérdeztük eleinte mi is magunktól. Mert bizony a kezdet nehéz volt. 4 meccs – 4 vereség. Volt közte sima, volt szoros, volt igazságtalan, de nulla pont az nulla pont. De aztán jött (az UTE ellen) az első győzelem és valami beindult. Szépen lassan megérkezett az önbizalom és vele együtt jöttek az eredmények is. A sok-sok munkának kezdett beérni a gyümölcse. Most pedig már ott tartunk, hogy a csapat az első négy bukta óta csak egyszer kapott ki, a legutóbbi nyolc meccsét zsinórban megnyerte (köztük a Vidi, a Felcsút, a Kispest, a Vasas, a Mészöly Akadémia ellenit, de legyőzték idegenben a listavezető MTK-t is) és már negyedikek a tabellán. Hihetetlen, de ott tartunk, hogy bizony elérhetőnek látszik a dobogó is.
Mindez nemcsak azért nagy teljesítmény, mert kisváros vagyunk, hanem, mert egyrészt ezt a csapatot tényleg mindössze 16 gyerek alkotja, egy-két sérülés, egy kisebb vírus, esetleg nemkívánatos iskolai érdemjegy és alig tudunk kiállni, miközben az NB1-es csapatok két-három hasonló erősségű tizenegyet fel tudnak küldeni a gyepre. Másrészt azért, mert ebben a gárdában nem született zsenik, messziről igazolt sztárpalánták játszanak, hanem Jászberény és környékének lelkes (fociőrült apukákkal megtámogatott) nebulói.
Akkor mi a titok? Elsősorban a szisztematikus munka, a játék szeretete, az őszinte küzdeni tudás (ezek a srácok hóban, sárban, tűző napon egy edzést sem hagynának ki, mint ahogy minden hétvégén, az összes ünnepnapon meccselnek). Másodsorban a tréner és a gyerekek kapcsolata (megható volt látni, ahogy épp a legutóbbi győztes rangadó után a csapat nem magát éljenezte, hanem nevét skandálva a névnapját ünneplő edzője nyakába ugrált). Végül pedig az, ahogy az egyébként rettentően különböző gyerekek segítik, támogatják, sőt szeretik egymást a pályán és azon kívül is.
Természetesen nagyjából tisztában vagyunk vele, mi lesz öt-tíz év múlva. Hogy hol lesznek akkor a Fradi, az UTE, a Vidi játékosai és hol a jászberényi gyerekek. De most igenis büszkének kell lennünk ezekre a srácokra. És bízni benne, hogy hagyják őket továbbra is nyugodtan dolgozni, segítik a fejlődésüket. Hinni, hogy nem esnek ők is áldozatául a Jászberényt sajnos évek óta sújtó, egyre szánalmasabb, már a gyerekeken is átgázoló futball-háborúknak.
Merthogy Jászberényben igenis van ma is kiváló nagypályás foci. Igaz, hogy nem felnőttek, hanem kiskamaszok űzik, nem szerepel a hírekben, nem divat róla tudósítani, nem járnak a meccseikre sem politikusok, sem újságírók. De létezik. És szerettem volna, ha ezt mások is tudnák. Azok is, akik csak szeretik ezt a csodás sportot és azok is, akik ebben a városban döntenek a sorsáról. Mert gyerekek sorsáról is döntenek. Na, ezért is írtam le ezeket a gondolatokat…
Sportbaráti üdvözlettel: egy focista-apuka