Teltház, vastaps… - minden megvolt, amitől egy előadó boldog. Persze ez a Kocsán Laci telhetetlen ember, így a Táncra, talpra magyar című táncgála után még jó párszor megkérdezte, hogy milyen volt, hogy tetszett? Hát mit mondhattam volna neki… - egyrészt érzékeny a lelke, másrészt minden helyes válasz után kaptam egy Jégert… Ettől függetlenül valóban jó volt az a délután. Mert mindig jó látni, ahogy a tánc összehozza az embereket, a generációkat. Boldog, aki a színpadon áll – helyesebben nem áll, hanem táncol - és boldog az is, aki csak nézi. Egy húron pendülnek ilyenkor a lelkek, s ha így van, abból harmónia születik.
Jó volt az a délután ott a Lehel Filmszínházban. Mucsi Gyula csángóföldi, gyimesi képei felidéztek egy kicsit abból a - miénknél talán egyszerűbb de sokkal tisztább - világból, melyről jó tudni, hogy még létezik, s ahova mindig visszavágyik az, aki járt már ott. Addig is szívesen időzünk a fotók előtt - ki az emlékeit, ki a lelkét frissítve fel ilyenkor.
Ebből a világból érkezett hozzánk Tímár Viktor bácsi és Antal Tibor – mindketten már jó barátként, sokadszor jöttek, hogy átadjanak nekünk egy csokorra valót a gyimesi zenékből, dalokból. Előadásuk alatt szép lassan megtelt a nézőtér, a hangulatra sem lehetett panasz, kár, hogy mindig vannak olyanok, akik - számomra érthetetlen módon - betévednek ilyenkor a nézőtérre. Mert ha érdekli őket, nézzék, hallgassák, ha meg nem, akkor maradjanak kint az előtérben, amíg nem az a program jön, amire várnak. Akkor nem fordul elő, hogy a koncert közben pattogatott kukorica hegyekkel felszerelkezve cseverésznek és mulatoznak, zavarva a körülöttük ülőket, nem lelve örömüket csak abban, hogy „Laci papa” épp érkezik újabb négy liter rágcsával… No még jó, hogy Pakai tanárnőben emberükre akadtak. El is csendesültek…
Szerencsére sokkal hangsúlyosabb volt az, ami a színpadon zajlott. Antal Tibiék nemcsak zenéltek, de rövid ismertetőikkel kalauzoltak is minket a Gyimesek földjére. Hálánkat vastaps formájában zsebelték be.
[2]További képek a Galériában - kattints! - Fotók:Szalai György
Mindezek után érkeztünk meg a jászsági bíró udvarába. Ezen a címen futott ugyanis az az összeállítás, melyet Kocsán László vitt színpadra, s melyben a néptáncos kisgyerekektől a Jászberényi Hagyományőrző Együttes örökifjain át a Jászság Népi Együttes oktató-táncosaival bezárólag, válogatott csapat adott elő. Mondani sem kell, egyik korosztály sem okozott csalódást. A skála egyik végén a szerényebb tudást hatalmas lelkesedés pótolta, a másik oldalon meg a mára a „nagy öregek” sorába érő negyvenesek valami fantasztikusan könnyed profizmussal kápráztattak el minket, Pál Mihály és a Zagyva Banda hathatós segítségének köszönhetően.
A nagy idők szellemét is sikerült megidézni a végén elhangzó Kossuth nótával. Csak ezért a három percért is érdemes lett volna összejönni.
No persze ezek után még mindig nem volt ajánlott hazamenni, mert – ha már a színház mozi is egyben – ekkor volt a premierje annak a filmnek, melyet „Egy tőről” címmel a Trió Tv munkatársai készítettek egy gyimesfelsőloki és egy jászberényi középiskolás mindennapjairól. Érdekes téma, nem kevés tanulsággal.
S most egy zseniális átkötéssel élve: egy tőről fakadt az a vágy is, hogy jó lenne egy kicsit közösen táncolni és ezzel zárni az estét. A kívánság egy táncház formájában valósult meg, melyet az Ifjúsági Ház parkettjén Tímár Viktor bácsiék és a Zagyva Banda hathatós segítsége szökkentett szárba – megkoronázva a napot.
A jászsági bíró udvarába Szalai György fotói segítségével kukkanthatunk be.
[2]