Hogy kell átmenni a hídon....

Mostanában sok Malom színházi előadást kényszerültem elfoglaltságaim miatt kihagyni és amikor kiderült, hogy egy program módosulása miatt hétfőn este van egy kis időm, bevallom, nem jutott eszembe, hogy színházba menjek. Talán Isten ujja adott gellert az eseményeknek, hogy Pócz tanár úr rám csörgött és megkérdezte: nem jössz el? Az utóbbi hetek egyik legjobb döntését hoztam, mikor igent mondtam. Mert egy zseniális előadást láthattunk. Én meg majdnem lemaradtam róla!!!….

[1]További képek a Galériában! - Fotók:Szalai György„Háy János Nehéz című darabjának főhőse a szerző mindenkori főhőse: a vidékről tizenévesen Budapestre kerülő fiatalember, aki szülei egyetértésével, sőt támogatásával megszakítja a végtelennek tűnő családi láncot, kiszakad az otthoni fészekből, „különb” lesz, mint ősei, megváltja a nemzetséget stb. Aztán az illúziók kicsorbulnak, ahogy kell…” - röviden, tömören ennyi a Malom Színház bemutatójának hivatalos ajánlója. Háát… embere válogatja, de első olvasásra nem hangzik valami közönségcsalogatóan izgalmasnak, s tán az igazi Malom fanokon kívül nem is sokak gondolhatták úgy az első pillanatban, hogy ott a helyük a nézőtéren. Az előtérben álldogálva magam is nagyjából ugyanazokat az arcokat véltem felfedezni, akiket régebben, a nézőtér nagy része azonban így is megtelt, s azt gondolom a jegyet váltó középiskolások sem bánták meg a Malomban eltöltött bő kétórányi időt.

Én meg pláne nem, bár magunk között szólva, Mucsi Zoltán – a darab főszereplője – engem mindig egy kicsit zavarba hoz. Csak nem tudom mi zavar benne. Talán az, hogy ez az ember számomra egyáltalán nem olyan, mint egy színész. Az utolsó lenne, ami eszembe jutna róla.

Most is bemegyek a színházba, aztán nézd csak: nem egy színészt látok, ahogy ilyenkor illene, hanem a maga valóságában ott áll előttem egy lepusztult, alkoholista egyetemi oktatót, akivel jól kicseszett az élet (vagy ő magával ?... ki tudja) s aki a sparhelt egy méteres körzetében az életét leélő, szótlan anyjára szórja minden keserűségét. Nem láttam, csak egy lepukkant értelmiségit, akitől nemcsak a felesége undorodik, de talán ő is magától. Egy embert, akitől egy napon szabadult meg munkahelye és az asszonya, s aki végül oda keveredik vissza, ahonnan elindult: a sötét kis konyhába, ahol esténként, a kocsmába indulás előtt/után az elfogyasztott vörösborra még rátöltve pár pohárral, az anyja szemébe vágja: nekem ne mondja meg többé a mama, hogyan menjek át a hídon! Hogyan vigyázzak, hogyan éljek, mikor vagyok éhes meg szomjas… Nekem már ne mondjon meg a mama semmit!….

Amúgy a mama (Lázár Kati két órán át szótlanul ül a (szín)padon, de szavak nélkül is micsoda alakítás…) csak némán bámul maga elé, hol a szavait, hol a könnyeit nyeli. Vele ellentétben az az ember - aki amúgy Mucsi néven szerepel a színlapon, de engem nem ver át… - akinek az utolsó sorban is érzem a cigaretta és vörösbor szagát, két órán át érvel, hörög, sír, krákog és magyarázza mindazt, amiről talán ő is tudja, hogy nem lehet magyarázni. Vagy éppen lehet, csak egy hatvanas égő alatt, a konyhaasztalnál ülve, esésektől sáros zakóban, vörösbort felböfögve, már nincs sok értelme.

[1]Mi épp annyira tudjuk ezt , mint amennyire ő hiszi, hogy van még innen visszaút. Pedig pont annak a végére ért. Ez volt az. A kör bezárult, és miért is nem csodálkozik egyikünk se, mikor kiderül: hazafelé a kocsmából mégse lehet a végtelenségig, estéről estére baj nélkül átkelni azon a hídon.

Mert annak az embernek, ott a színpadon végül is nem sikerült.
Ez, a magát színésznek kiadó alkoholista egyetemi oktató hétfőn este a Malom színpadán lepörgette előttünk egész életét. Aztán végül egy este nem ment át a hídon… (Lelki)szemünk láttára bukott át kerékpárjával együtt a híd korlátján. Az pedig nagyot tud ütni, ha ráesik az emberre. Még jó, hogy az ember a köveken szétroncsolt fejjel már nem érzi a rázuhanó bicikli súlyát. Pedig az biztos jó nehéz. Nehéz, mint ez az egész élet, ami a szemünk láttára hullik darabokra, szilánkosabbra, mint az értelmiségi kobak ott a folyó kövein.

Hát így történt… kár érte - sóhajtottunk, és talán tovább is szomorkodtunk volna, de ekkor meg – hiszik vagy nem – ez az előbb még majdnem elsiratott szerencsétlen ember immár mosolyogva, Mucsi Zoltánként kijött a színpad elejére, hajlongott és bezsebelte a hosszú vastapsot.

Na most akkor vagy egy kisebb csodával volt dolgunk, vagy ez a Mucsi mégiscsak egy (remek) színész… Persze mindkettő igaz lehet, a válasz nem is nehéz.

Ami nehéz, az azt megértetni az emberekkel, hogy hééé, gyöngyök gurulnak elétek, csak egyszer vegyétek a fáradságot és üljetek be egy-két órára egy székbe. Ennyi. Legközelebb úgyis visszajöttök…

Bár lenne mindegyikünknek olyan szerencséje, hogy Pócz tanár úr tudja a telefonszámunkat és egyszer csak ránk telefonál!… Még mielőtt leesünk a hídról.

Mert előbb-utóbb úgyis mind leesünk.

(Az alakításáért Mucsi Zoltán a legjobb férfi főszereplő díját kapta a 2011-es POSZT-on.)