Navigare necesse est! – Hajózni muszáj! Azt gondolom, ez a mondás a tanulásra még inkább igaz. Aki betér a könyvtár aulájába B. Jánosi Gyöngyi kiállítására, a remek porték adta élményen túl tanulni is fog, akár van szándéka rá, akár nincs.
Ha pedig szabadidejének nagy részét egy fotómasinával a nyakában tölti, akkor ez hatványozottan igaz lesz.
Mert ezek a képek nem csupán gyönyörködtetnek, hanem tanítanak is. (Mi mást is várhatnánk egy népművelőtől?) Ma, amikor az információ olyan mennyiségben zúdul ránk, hogy az már-már feldolgozhatatlan, akkor szó szerint létfontosságúvá válik életünkben a válogatás képessége. Ennek hiányában ez a hatalmas adat mennyiség egész egyszerűen maga alá temet bennünket. Egyszerűen képtelenség valamennyi információt részleteiben magunkba fogadni, értékelni és értelmezni. Gondoljunk csak bele, tudnánk-e gyönyörködni Velencében a Szent Márk bazilika fenséges mozaik képeiben, ha minden egyes kockáját kristály tisztán kellene egy időben látnunk. A válasz, azt gondolom, egyértelmű...
Ezek a portrék a lényeglátásra tanítanak. Nincs igazán szükség arra, hogy Kinga arcának minden részletét pontosan láthassuk, ahhoz hogy lényének – az összehasonlíthatatlan mosoly – lényegét megismerjük. Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki találkozott Zolival és nem ragadta meg átható őszinte tekintete. Nem kell látni az édesanya arcának minden ráncát ahhoz, hogy érezzük sugarát bölcs tekintetének. És még hosszan sorolhatnám. De inkább álljon itt egy idézet ennek igazolására. „Tanulj meg éleket és formákat látni, ahelyett, hogy részleteket és színeket látnál. Hunyorogj és nézd a világot a szempilláidon keresztül, így eltűnnek a részletek.” - Brooks Jensen - 21 módja, hogy jobbá tedd az alkotásod – és marad a LÉNYEG. Többek között ezért a tanulságért is érdemes egy fotósnak (is) betérni és megnézni ezeket a képeket.
Van egy graffiti: „Előttem az élet, de nem látok tőle semmit...” Sokszor előfordul ez velük, akik meg szeretnénk mutatni valamit a minket körülvevő életből a környezetünknek. Valahogy nem látjuk a lényeget. Ekkor kell egy lépést hátra, vagy oldalra lépni, esetleg egy kicsit magasabbra helyezkedni és egyből kitisztul a kép, és látjuk a „beteg Pityu”-t. Ez az életünkben is nagyon fontos szabály lehetne, mert sokszor a röghöz kötöttség az, ami meggátol bennünket abban, hogy a lényeget felismerjük.
A csoda: arc nélküli portré. Hogy lehet egy portrét készíteni anélkül, hogy látnánk a modell arcát? Pedig lehet. Egyetérthetünk abban, hogy a kavicsokat szedegető kisgyermek portréjában mindenki látja a következő pillanatot. „Nézd mit találtam!” Már látjuk is a felfedezéstől csillogó szempárt, a diadalittas mosolyt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy festmény képes megmutatni a következő pillanatot. Persze ez lehet az én fantáziám a szűkössége miatt is...
Szóval nemcsak hajózni muszáj, hanem tanulni is. Jó nekünk, hogy vannak olyanok, akik képeikkel lehetővé teszik ezt számunkra.
Szerencsére nem kell sokat várni a következő leckére, október 18-án nyílik a Jászsági Képzőművészet-barátok Egyesületének kiállítása a Jászkürt fogadóban.
Én biztosan ott leszek...