Szóval megint csak kiderült. a magyar táncosok lábainak párja nincs. Helyesebben nagyon is van, csak amikor belelendülnek, akkor alig érik a földet. Ifjú litván lányok és éltesebb szardíniai háziasszonyok is csillogó szemekkel nézték, ahogy a jász legények csizmái a levegőbe hasítottak. És ez az ámulat átragadt a franciahon különböző vidékeiről érkező táncosokra éppúgy, mint házigazdáinkra a breton kisváros, Pontivy lakóira is. Merthogy az elmúlt tíz nap során ezúttal Franciaország nyugati szegletében kelt jó híre a jászoknak, köszönhetően a Jászsági Hagyományőrző Egyletnek, akik - egy francia hagyományőrző csoport két évvel ezelőtti látogatását viszonozva - buszra pattantak, hogy a Jártató Ifjúsági Táncegyüttes és a Jártató zenekar hathatós támogatásával meghódítsák a breton közönséget. Ez a turné volt az oka, hogy az elmúlt két hétben gonosz módon magára hagytam a Jászberény Online-t. Mentségemre felhozni semmit sem lehet, hiszen az újságíró társadalom meg sem érezte hiányomat, és utólag bevallhatom, a táncosok közössége szintén nem nyert velem semmit.
Pedig ezt illetően volt egy halvány reményem, hiszen egyik fellépésen kölcsönadtam csizmanadrágomat a Jártatós Nagy Ricsinek, aki köztudottan fényévnyi távolsággal előz meg engem tánctudás és tánckultúra terén, így reménykedtem, hogy a nadrág szárában talán benne marad egy-két mozdulat… ám a legközelebbi alkalom bebizonyította, hogy nem úgy van az… Ugyanúgy elrontottam.
Táncház a Kongresszusi Központban - Fotók: Suba Bea
A jászberényi csapat azonban óriási sikert aratott. Az európai régiók hagyományőrzői közül ezúttal a francia csoportok mellett Litvániából, Szardíniáról és Magyarországról érkeztek vendégek. Az országok hagyományai és tánckultúrája teljesen más talajban gyökeredzik, ez már a nyitónapi táncházban kiderült, az esti gálaműsorok során sem véletlenül került a magyar előadás a végére, minden esetben sikerült a közönséget alaposan feltüzelni, ráadás nélkül le sem lehetett jönni a színpadról.
Az Egylet tagjai derekasan helyt álltak, annak ellenére, hogy év elején úgy kezdődtek el a próbák, hogy többünk tánctudása a jobbrakettőtt-balrakettőt nemes egyszerűségében csúcsosodott ki. A koreográfiát összeállító és betanító Bódi Tamásnak és feleségének, Bagi Évinek nem volt könnyű dolga éltet lehelni egy-két lábba. Ám sikerült - mint ahogy a műsor is úgy volt kerek, ahogy azt Hortiné dr. Bathó Edit megálmodta.
Mivel ékesszólásunk ott kint kevés vevőre talált volna, ezért nem meglepő, hogy a főszerep a szavak helyett a jászsági és moldvai táncoké volt, ám a körítés, a jász lakodalmas hagyományok bemutatása szintén vastapsot aratott, függetlenül attól, hogy falusi vásárban, plázában, téren, szabadtéri színpadon vagy a kongresszusi központ színháztermében lépett fel a csapat. A városmarketing terén sem volt haszontalan az út: a helyi lapok is szépen hozták a fellépések beszámolóit, fotóit.
Megtáncoltattuk a jó franciákat
Persze a sikerben hatalmas része volt a Jártatós fiataloknak és a Jártató zenekarnak, akik olyan magasságokba emelték a produkciókat, hogy onnan azokat már el sem lehetett rontani.
A vendéglátók mindent elkövettek, hogy a közel ötventagú magyar csapat jól érezze magát, a kevés szabadidőnket úgy osztották be, hogy - az óceántól kezdve a Carnac-i menhírekig - gyönyörű helyeket láthassunk – talán ennek is volt köszönhető, hogy az ott töltött egy hét gyorsan elszállt. Sokkal gyorsabban, mint a francia camembert sajtok illata, melyek után – a buszban végigkísértek minket hazáig – a jármű a mai napig nyitott ablakokkal közlekedik… (Bár itt kell megjegyeznem, hogy e téren sem vallanánk szégyent a franciákkal szemben : a tánc után a csizmából kibújó magyar férfizokni „illata” is elég markáns tud lenni…)
Előbb utóbb persze mindkettő elszáll - azok az emlékek azonban, melyeket a jászságiak fellépéseiről őriznek a fesztivál látogatói, remélhetőleg jó ideig megmaradnak.
Viva La Bretagne, Viva La Hongrie!