Egyre kevesebben olvasnak verseket – hangzik el a Költészet Napja kapcsán a szomorú helyzetjelentés. Hogy miként lehet népszerűbbé tenni a líra régebbi és újabb gyöngyszemeit? Például, ha az ősi formához visszatérve, a ritmizált sorokat énekelve, megzenésítve tárják a nagyérdemű elé. A Szélkiáltó együttes „csekély” harminchét esztendeje társítja a verset és a muzsikát.
A Városi Könyvtár és Információs Központ idén is a vers ünnepéhez méltó rangos fellépőt hívott meg Jászberénybe. A pécsi illetőségű Szélkiáltó együttes első formációja 1974-ben az ottani Tanárképző Főiskola magyar–ének szakos első éves hallgatóiból alakult. Ennél a szakpárnál aligha létezik jobb alap, ha néhány fiatal versek megzenésítésére és éneklésére adja a fejét. Az országos ismertséget az 1983-as Ki Mit Tud? hozta el számukra, pályájuk azóta is töretlen.
Jászberényi műsoruk a Költő szerelme címet viselte, ám nemcsak József Attila költeményeiből játszottak, az ugyancsak április 11-én, csak öt évvel korábban, 1900-ban született Máray Sándor, továbbá Weöres Sándor, Nagy László, Heltai Jenő vagy a kortárs szerzők közül Bertók László versei közül is hallhattunk. Érzelmes, játékos, humoros szerzemények követték egymást, harmonikusan simult össze zene és mondanivaló (utóbbit a Szélkiáltónál nevezhetjük inkább énekelnivalónak). Jól megfért a programban a Minden s mindenki vagy a Mikor az uccán átment a kedves, a Kantinos kisasszonyról szóló opusszal, s volt szerenád Ugye, eljön címmel. Utóbbit egy, a közönség soraiból kiválasztott hölgynek játszották el, miként a ’83-as Ki Mit Tud? alkalmával, most is hatalmas sikert aratva.
A fináléban a hallgatóság egyetlen tagja sem maradhatott ki a produkcióból, hazavinni verset, ráadásul ingyen, csak úgy lehet, ha az ember legalább néhány sort – önként és dalolva – megtanul. Az együtténeklés és a kortalan versek szeretete lehet az a közös élmény, amiért a Szélkiáltó tagjai is elkezdték annakidején, s valahogy mintha rajtuk sem fogna az idő.