A férfi, akinek elgurult a gyógyszere

Ülök a Malom Színház nézőterén nagyjából harmincad magammal, és arra gondolok - miközben folyik a könnyem / könnyünk a nevetéstől - mi kellene ahhoz, hogy azok, akik ma nem jöttek el, tudják, miről maradnak le… Hogy olyan dolgok történnek itt, melyeket ők maguk is élveznének, és a végén azt mondanák: na ez igen… ez jó volt. Az motoszkál bennem: mi kellene ahhoz, hogy még vagy százötvenen itt legyenek. Beüljenek a nézőtérre. Mert nagyjából ennyi tennivalójuk lenne, utána már az események sodornák őket magukkal.

[2]Képek a Galériában. Kattints! - Fotók:Szalai György Itt van a színpadon ez az ember, aki egész előadás alatt összesen annyit mond csak, hogy „Pisztráng” meg hogy „pipi-pipi….” - mégis hetven percig szinte végig a hatalmában tart minket. Játszik nekünk, velünk… Tudnivaló, hogy egyedül állni a színpadon és szórakoztatni, megnevettetni a közönséget, bizony nehéz dolog. Még szavak segítségével is. Méhes Csaba azonban még azokat sem hívja segítségül. Pisztráng… pipi-pipi… Ezúttal ennyi a szókészlete. De hát többre nincs is szüksége.

Pedig nem csinál semmi különöset, ha jobban belegondolunk. A színpadon zavarban lévő előadóművész, a láthatatlan eszközökkel végzett cirkuszi mutatványok vagy a pantomimesen mozgó végtagok nem újak azoknak, akik a nyolcvanas években akárcsak egyszer is látták még a megboldogult tévében Köllő Miklóst, M. Kecskés Andrást vagy a Karsai Pantomin Rt.-t. Méhes Csaba tulajdonképpen merít egy nagyot a pantomim és a mozgáskomikum jól ismert eszközeiből. Ám ennek az embernek olyan szedőkanala van, hogy amit elénk tálal az mégis egy teljesen új, egyedi ízvilág.

Bátran állíthatom, tyúk és öregasszony alakításának tekintetében Méhes Csaba a világ élvonalába tartozik. De az olyan rutinfeladatoknál is zseniális, mint amikor belegabalyodik a mikrofonzsinórba, nem tudja letenni a ragasztószalagot, vagy a karrángására szedett gyógyszerét nem tudja bevenni, mert szétgurul… Ha ezeket én adnám elő öt perc múlva nem lenne néző a színházban. Itt meg hetven perc elteltével hosszú vastapsot kap a szerény számú, de annál lelkesebb nézőtől. Sőt ha azt mondom életemben ennyit még nem tapsoltam, megint csak nem járok messze az igazságtól, mert a sokadik visszataps után egyszer csak egy karmester áll előttünk – persze minden külön jelmez és eszköz nélkül - aki a nézők tapsát vezényli, mindenféle ritmusképleteket előcsalva. Ha rosszul csináljuk szid, ha jól, akkor mézes mázos velünk. Természetesen ezt is szavak nélkül.

De nekünk sem lehet egy szavunk sem, hiszen remekül szórakozunk. Én meg közben arra gondolok: mi kellene ahhoz, hogy még vagy százötvenen itt legyenek. Beüljenek a nézőtérre. Mert nagyjából ennyi tennivalójuk lenne. Utána már az események sodornák őket magukkal.

[2]