Százharmincöt éves fennállását ünnepelte a héten a Jász Múzeum. Oly korban fogant, mikor a városnak tulajdonképpen ez hiányzott a legkevésbé. Mert ha az 1870-es években eleinkkel felsoroltatták volna, hogy mire van nagy szüksége Jászberénynek, igen valószínű, hogy egy múzeum nem lett volna benne az első húszban. Tán még a százban sem.
[2]Képeink a Galériában!Ezért illeti nagy tisztelet az egészet megálmodó Sipos Orbánt. Persze álmodozni kevés lett volna, hiszen mióta világ a világ, naponta ezrével hullnak semmibe nagylélegzetű elképzelések, világmegváltó álmok, melyeken a valóság pillanatok alatt keresztül lép. Ez esetben azonban nem így történt. A „Jász királynak” is nevezett Sipos helyettes polgármester, (de volt ő országgyűlési képviselő, Jász-Kun kerületi alkapitány, vármegyei alispán is…) nemcsak szívügyének tekintette a múzeum létrehozását, de 135 évvel ezelőtt véghez is vitte azt - méghozzá az országban az elsők között.
Egy múzeumot - vagy bármely más jubiláló intézményt - ünnepelni tiszteletteljes és nagyon fontos dolog. Vendégek, szónokok sorjáznak ilyenkor, beszédek, jókívánságok röpködnek a levegőben, ahogy az illik. Múlt pénteken azonban a Déryné Művelődési Központban nem ez történt. Mert volt ugyan köszöntő, és hangzottak el előadások is, ahogy ilyenkor a protokoll megkívánja, ám aki ott volt az rögtön érezte: akik a széksorokban és kint az asztalnál ülnek, azok nem az illem vagy az utána következő ebéd miatt vannak itt. Ők bizony nagyrészt barátok – de legrosszabb esetben is jóakarók. És ami már az ünnepség kezdetétől nyilvánvaló volt - bár talán nem mondta ki senki – ezek az emberek nem csak a Jász Múzeumot jöttek ünnepelni, hanem annak vezetőjével akarták tudatni: mi itt mind szeretünk Téged, Edit. Szeretünk és szükségünk van Rád.
[2]Ki ajándékokkal, ki jó szóval, ki csak jelenlétével, de mind ezt sugallták – és aki kicsit is ismeri a múzeum utóbbi 15 évének történetét, az egy percig sem csodálkozik ezen. Mert Hortiné dr. Bathó Edit nem csak az ünnepség után a múzeum falára helyezett, az eddigi igazgatókat felsoroló emléktáblán forrt egybe az épülettel, de mióta 1994-ben átvette a Jász Múzeum irányítását, olyan energiákkal bombázza a város erre fogékony polgárait, melyek elől nem lehet - nem szabad - kitérni. Persze sokan vannak, akiknek kissé gyors ez a tempó, ám szerencsére azok is, akik valamilyen módon értik, érzik, átélik azt a világot, melyet Editke megálmodott. Ő pedig birtokában van annak a titoknak, hogy ezeket az embereket, hogy lehet időről időre egybeforrasztani. Kérni, de közben adni is. Teremteni, sokszor a semmiből. A nincsből valamit, a kevésből eleget. Mondom, nehéz őt követni. Szeretni sokkal könnyebb. De aki más állásponton van, az is egyetért azzal, hogy a Jász Múzeum első női igazgatója méltó elődei nagy híréhez.
[2]Ezért aztán nem csoda, hogy például Jászberény polgármestere nem sajnálja a fáradságot, hogy felkutasson és a múzeumnak ajándékozzon egy gyönyörű, XIX. század végéről származó ágyat, hogy civilek, jászkapitányok, közéleti szereplők sora kígyózott, hogy valami aprósággal kedveskedjen a múzeumnak és annak igazgatónőjének. Ezért, hogy mindig, mindenhol akad segítő kéz, ha a helyzet úgy kívánja. Már régóta nem a pénz, hanem az Editke köré csoportosuló emberek lelkesedése, hite, barátsága tartja egybe ezt a múzeumot, mindnek a lelke ott van egy kicsit a falakban, s amíg ott van, az nem is roppan meg.
Látja ezt Sipos Orbán is, valahol a felhők szélén lóbálva a lábát, és tudja, hogy bizony nem volt hiábavaló a munkája, mert beérett annak gyümölcse. Valószínű, hogy az öreg aznap elégedetten szítt egyet pipájából, s tán csak azt sajnálta, hogy nem kóstolhatja meg azt a zseniális csülökpörköltet, mely három bográcsban ott rotyogott a talpa alatt, s melyből a vendégek, barátok- de legrosszabb esetben is jóakarók - egy falatot sem hagytak.