[3]Mind az előadók, mint pedig a téma ismerős volt a Főnix Fészek Műhelyház idei utolsó színházi előadásán. A budapesti Gózon Gyula Kamaraszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – ők már számtalanszor vendégeskedtek Jászberényben – Zelei Miklós 1956-hoz kapcsolódó, Hubertusz című darabját mutatta be. Ez év elején a Gulag virágai, majd néhány hete a Júlia című előadás ugyancsak az 1950-es évek történéseit dolgozták fel.
Már a műfaji elnevezés előzetes megfejtése is kihívást jelentett, ugyanis a „konszolidációs móka” meghatározása - bárhogy is kerestem – nem szerepel egyetlen irodalmi anyagban sem. (Mint az később kiderült inkább alcímként értelmezhető) Emellett külön érdekesség, hogy a darabot rendezőként az a Berettyán Nándor jegyzi, aki a rendszerváltáskor még meg sem született, hiszen mindössze 23 éves. Szóval már a fentiek előre jelezték, hogy izgalmas este várt az érdeklődőkre.
Az eredeti műnek abban a korban egy mindennapinak számító történet az alapja, Montág Ernő csepeli martinász - és Kapás Juli az újpesti kenyérbolti eladó szerelme. A történet harmadik főszereplője Lőrinc barát, egy álpap, vagyis besúgó. A lány és az ő párbeszédein keresztül válik láthatóvá a korkép… a hatalom eszközei, a jellegzetes figurák, köztük naivak, törtetők, besúgók, köpönyegforgatók, az időszak jellemző képei, eseményei. Majd időben távolodva ’56-tól és az azt követő megtorlásoktól felelevenednek a konszolidáció egyre puhuló évei, de a lényeg mindig ugyanaz marad. Mindent és mindenkit ellenőrizni… Lassan megérkezünk napjainkba a rendszerváltáshoz, amikor minden átértékelődik. Mindenki „keresi a helyét” az új szabadságban köztük a Lőrinc barátok is, akik besúgóból hirtelen áldozatok lesznek, a besúgottakból – ha még élnek – pedig egykori besúgók...
[3]
A korképből kórkép lett, mégpedig a hatalom kórképe.
Mi, a közönség pedig szabadon elgondolkozhattunk az egyes képek, helyzetek kapcsán, a szabadság, hűség, kiállás, tisztesség jelentésén. Válaszokat kereshettünk olyan kérésekre, mint elmenekülni az országból, vagy itt maradni vállalva a megtorlás borzalmait… esetleg évtizedek múltán „hősként” visszatérni, vagy szépen „csendben”, mert bár az otthon messze távolban van, de a Haza az Haza maradt. Rácsodálkozva – persze leginkább azok, akik abban a korban már éltek – egy-egy jellegzetes karakterre, eseményre.
Senki nem várt el tőlünk semmilyen megnyilvánulást, és nem is igyekezett semmilyen irányba terelni gondolatainkat. Élvezhettük a nézők szabadságát… ahogy egy jó színdarab esetén ez lenni szokott.
A fiatal rendező bizonyos fokig kívülállóként – ahogy említettem, ő a rendszerváltás környékén született - megadta nekünk a lehetőséget, hogy önállóan gondolkodhassunk el a hatalomról, erkölcsről. Nem akart semmibe semmit belemagyarázni, csak egy történetbe ágyazva felvillantani egy kor képeit, ami alapján mindenki felállíthatta a maga kórképét… nem csak arról a bizonyos negyven évről, hanem általában a hatalomról, erkölcsről, hitről, emberi gyarlóságról...
Ha mégis valamilyen összegzést kell keresni a darabban, a kapaszkodó a novella utolsó mondataiban lehet…
„Soha nem fog már az igazság kiderülni? Nem lehet valamit a valósághoz hűen befejezni? Keltik a hangulatot. Gyártják a legendákat. Hogy elszabaduljanak bundás indulatok! Montág Ernő vagyok. Ahogy önök ismernek, a Montág. Annyira ostoba azért nem voltam, hogy haza tudjanak csalni. Inkább még messzebbre igyekeztem. Egészen Kanadáig. De magyar lány a feleségem! Deáky Emesének hívják. Québecben élünk. Ő már ott volt, amikor én kiérkeztem. Sokat segített az első napokban. Össze is házasodtunk hamar. És jól sikerült a házasságunk, ma is harmóniában élünk. Három gyermekünk van és hét unokánk. Egy hete vagyok itthon. Most először. Az én Emesém viszont nem akart Magyarországra jönni. Azt mondja, hogy a mi magyar borzalmainktól távol akarja tartani magát, neki nem hazája ez az ország. Nekem igen.”
Bár az előadás jó részt Kapás Juli - Balogh Marianna – és Lőrinc barát –Kacsur András – párbeszédein alapult, de szerintem a remek "epizódszereplők" nélkül élettelen és talán életképtelen is lett volna. Ők teremtették meg azt a közeget, azt a hangulatot, ami által igaziak lettek az egyes képek. Remek csapatmunka volt. Arról nem is beszélve, milyen mesterien használták a díszletek méreteihez képest aprócska teret.
Itt szeretném elmondani, hogy évek óta van alkalmam figyelemmel kísérni a beregszászi színészek jászberényi vendégjátékait. Sokszor megtapasztalhattam, hogy milyen remek teljesítményt tudnak nyújtani. Ugyanakkor számomra úgy tűnt, hogy igazán akkor voltak elemükben, amikor vezető színészeikkel együtt játszottak. Amikor maguknak kellett vinni az előadást, mintha kicsit „elanyátlanodtak” volna. Ez volt az első általam látott olyan előadás, amikor igazán „meg tudtak állni saját lábukon” és láthatóan „felnőtté” váltak. Számomra ez egy nagyon kellemes meglepetése volt az estének.
Még így jó pár nappal az előadás után is elég nehéz szavakba önteni az ott uralkodó hangulatot, az általa keltett gondolatokat. Ezért ezúttal is inkább segítségül hívom az ott készült galériát, ami a fotókra kattintva nyitható meg.