[3]A cím akár egy bűnügyi történetre is utalhatna, de a Zadam társulat egy egészen más szembesítésre invitálta a (kortárs)táncot kedvelőket. A darab koreográfusa Zambrzycki Ádám ezúttal a tánccal kapcsolatban tett fel olyan kérdéseket, amelyeket meglehet, hogy a táncosok sem mernének feltenni maguknak. Ezek a kérdések, mint ahogy azok, amelyek a felszín alatt megbúvó lényeget firtatják, bizony fájdalmasak és marcangolóak voltak, kiváltképp akkor ha valaki nem akar megfutamodni megválaszolásuktól. Négy remek fiatal táncos - Asztalos Dóra, Fehér Laura, Sebestyén Tímea, Stohl Luca – pedig állt elébe ennek a cseppet sem kellemes procedúrának.
Akik több-kevesebb alkalommal megfordultak táncszínházi előadásokon, tudják, hogy ennek a műfajnak nem a hatalmas színpadok és tömött nézőtér a velejárói, sokkal inkább a szűk terek – ahol büntetlenül nem „hazudhat” sem előadó, sem néző - az otthonai. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért választják ezt a cseppet sem könnyű utat maguknak a táncosok. Reméltem ezúttal kapok valamiféle választ…
A táncosok világának elmaradhatatlan kelléke a balett rúd és - talán nem véletlenül – egy négyzetméternyi földdel felhintett "balettér" volt az alapdíszlet. Ebben a közegben tette fel kérdéseit a koreográfus a balett termeket uraló hangulatról… kötöttségekről… kőbevésett hierarchiáról… mérhetetlen szigorról… folyamatos bizalmatlanságról. Mert azért ne higgye senki, hogy legalább tíz évnyi kő kemény klasszikus balett nélkül bármit is lehet kezdeni a tánc világában. Ebben a műfajban már ahhoz is rengeteget kell járkálni mezítelen talppal az éles köveken, hogy valaki elindulhasson a sikerhez vezető úton. A baletteremben eltöltött évek adják meg ehhez a fizikai, technikai, lelki alapot, mert az igazi élet csak ezután kezdődik.
[3]
Mivel a tánc világa egy meglehetősen „zárt tér”, amiben a helyek cserélődhetnek, de kiemelkedni nagyon kevés esély van – ahogy ezt a záró kép is remekül mutatta. A szinte folyamatos átértékelése a szolidalitásnak, segítőkészségnek, barátságnak a mindennapok része, hiszen ebben a közegben mindenki-mindenkinek a vetélytársa. A folyamatos jelenlét feszültsége… mert aki kimarad, lemarad... a tudat, hogy mindenki csereszabatos… és még ezernyi kérdés, amivel a mindennapi kő kemény munka mellett szembesülnie kell a táncosnak, sőt kezelniük kell azokat. Ez a feladat és nem is kevés.
Az út végén pedig ott a siker…. lehetősége, vagy még az sem…
[3]
Akkor miért? Miért érdemes ezt az utat választani és kitartani mellette sokszor élethossziglan?
Válaszhoz kívülállóként az utolsó jelenet után sem jutottunk közelebb. Pedig kell ott valaminek lenni a felszín alatt… különben hogyan tudnák őszintén eltáncolni ezek a fiatal táncosok leghúsbavágóbb élményeit táncos-létüknek, amikor a siker ebben a darabban is csak pár pillanatig tűnt fel, akkor is csak a „kiváltságos”-nak.
Talán… magukért… az álmaikért… értünk táncot szerető nézőkért… Talán… ebben a műfajban van módjuk megmutatni arcukat, tudásukat... lehetnek egyéniségek, ellentétben az egyébként kiválóan képzett kartáncosok "arctalanságával"... Talán...
,
Ennek az őszinte estének a képi lenyomatai a fotókra kattintva a galériában láthatók.