[3]Április 5-én kedden a szabadkai Népszínház Magyar Társulata volt a MaloM színház vendége akik a ’70-es évek egyik kultikus filmjének - Hans Alfredson és Tage Danielsson - a Picasso kalandjainak adaptációját hozták magukkal. Nem is biztos, hogy az adaptáció a helyes kifejezés, hiszen ez egy teljesen sajátos, tulajdonképpen díszletek nélküli újra gondolása az eredeti alkotásnak, köszönhetően a horvát vendég rendező Edvin Liverić munkájának. Állítólag kétféle ember van, az egyik, aki imádja ezt a történetet, a másik aki ki nem állhatja. Ebből adódóan az előbbiek és persze a kíváncsiak töltötték meg a nézőteret múlt kedden este.
Ez a kétségtelenül bizarr történet, amely nem igazán a nagy művész életének epizódjait meséli el, sokkal inkább arról a korról szól, amelyben élt és alkotott. A film és annak eszközei is a kor irányzataira épülnek, ezért nem csoda, hogy egy szürrealista komédia. Ettől a vonaltól az előadás sem igazán tér el, de végtelen ötletességgel követi Picasso valós és időnként kitalált élethelyzeteit. Kezdve születésétől, gyermekkorának pillanatain át a madridi felfedezéséig. Itt lép be a történetbe először az a momentum, ami később az egész történet alap kérdésévé válik. Ez nem más mint a „pesetas”, a muchos pesetas, - pénz, a sok pénz - ahogy azt Don José – Picasso apja – szinte minden színre lépésében előhozza. Bár az alapkérdés a pénz, az üzlet és a művészet viszonya a XX. században, azért nem marad el egy kis bepillantás a művészet fővárosának korabeli életébe sem. Itt megjelennek mindazok, akik akkoriban meghatározó szerepet játszottak - vagy csak éppen odacsöppentek (Ady) – a különböző irányzatok kialakulásában.
[3]
Természetesen ennek a körnek egyik jelentős alakja volt maga Pablo is, annak ellenére, hogy végig szinte kívülállóként nézte az eseményeket, esetleg sodródott a történésekkel. Volt még egy kis első világháború, Amerika és egy kicsi második világháború is. De a fő kérdés, mindig a művészet és az alkotások pénzbeli értéke. Ez egy licitben csúcsosodik ki, ahol nem csupán a híres művekre, de akár a Picasso "márkanevet" viselő tárgyakra is - pl. egy Citroen Picasso autómodellre, vagy a békegalambot ábrázoló pólóra - licitálhattak a nézők… csak úgy jelzem, hogy nem volt szükség különösebb nógatásra, szinte „természetes” volt, hogy a közönség kapható volt a játékra. Ahogy a bevezetőben említettem, bizonyára jelentő túlsúlyban voltak, akik nem csak szeretik, de ismerik is az eredeti alkotást. A történetet maga Pablo ezúttal is csak értetlenül szemléli nem értve, hogyan lehet pénzben mérni egy műalkotás értékét. Végül visszatérve az igaz történethez a művész visszavonultan töltötte életének utolsó szakaszát, de ez a dilemmája soha sem oldódott fel. Pedig ő nem is élte meg, hogy 2015-ben179 millió dollárért kelt el Az algíri nők (O. változat) című képe... ez nagyjából 34 milliárd forint.... hatalmas összeg...
[3]
Aki azt hinné a fentiekből, hogy ez egy komor és nagyon komoly darab volt az nagyon téved. Ez egy ízig-vérig érdekes rendkívül humoros komédia volt, ahol a színészek minden eszközt bevetettek - pedig díszlet az nem igen volt és a kelléke is jószerével alig , hogy a nagyérdemű jól szórakozzon. Viszont voltak zseniális rövid párbeszédek spanyol, francia, angol és német nyelven és persze halandzsa is. És ami fantasztikus volt ez a furcsa nyelvezet mindenki számára érthető volt, akkor is, ha valaki egyik nyelvet sem beszéli. Na jó, a narrátor szöveg magyar volt és Pityu – haragosabban Pista – az ezermester is ízes magyarsággal szólat meg, bár az villamos szék javítása nem teljesen úgy sikerült, ahogy kellett volna. Csak azt nem tudom, hogy a színészek, hogyan voltak képesek ezt a szöveget olyan szinten magukévá tenni, hogy szó szerint tobzódtak a szerepeikben. Azért egy mondat erejéig meg kell említeni Páfi Ervint – nem, mint ha a többiek nem érdemelnék meg, de hát ez nem egy színház kritika -, aki Picasso-t játszotta. Talán az ő feladata volt a legnehezebb, annak ellenére, hogy alig van szövege, de az egész történetnek az ő mimikája testbeszéde, mozdulatai adják az alap értelmet. Hiszen csak ezek az eszközei vannak arra, hogy a művészeti érték és annak pénzbeli megjelenése közötti összebékíthetetlen ellentétet a művészet oldaláról képviselje… a másik oldalon ott vannak a szöveget és a muchos pesetas.
Én nem láttam az eredeti filmet és a színdarabról is csak utólag olvasgattam ezt-azt, de ennek ellenére bizony időnkét fotósból közönség lettem, mert nem tudtam kivonni magam teljesen az remek szituációk, finom, vagy éppen direkt poénok hatása alól…
[3]
„Picasso eladva” – Picasso kalandjai megvéve!
Azokat a képeket, amelyeket a nevetések közötti szünetekben készítettem erről a remekbe szabott előadásról a képekre kattintva a galériában lehet látni.