[2]Nem panaszkodhatnak a MaloM Színház visszajáró vendégei arra, hogy nem elég változatos a repertoár. A mozgásszínháztól a klasszikus táncon át a baletten keresztül a komédia különböző válfajaihoz tartozó előadások sorjáztak az őszi szezonban. November huszonhetedikén ismét egy új szín mutatkozott be. A franciák méltán világhírű sanzon énekesnőjüknek Edit Piafh-nak az élet történetét öntötte egy zenés önvallomásba Varga Klári és Rusz Milán Párizs hídjai című előadásukban.
Az alaptörténetet Edith Piaf Életem, Nem bánok semmit sem… című életrajzi regénye adta. Az egyes fontos életjelenetekhez mindig egy-egy jól ismert dal társult, elmélyítve az énekesnő pályafutásának egy-egy örömteli, vagy tragikus pillanatát. Ha egyetlen jelzővel kellene illetnem ennek a fantasztikus énekesnőnek az életútját, talán erre a végletek asszonya lenne legalkalmasabb. Nincs az életnek olyan mélysége, amit ne élt volna meg – elég csak az első húsz évére, annak helyszínére és történéseire gondolni – és nem volt a népszerűségnek az a legmagasabb csúcsa, amire ne jutott volna fel a múlt század 50-es éveiben, ahonnan ismételten a pokol legsötétebb bugyraiban találja magát. Egyszerre volt ünnepelt sztár Európában és a tengerentúlon, majd egy kábítószer elvonó lakója, majd ismét a csúcson. Ez a darab egy őszinte kitárulkozás, ahogy az alapot adott mű is. Nincs benne kertelés, magyarázkodás, csak a puszta történések első forrásból…
[2]
Az már önmagában is nagy színészi bátorságra vall, hogy valaki egy ilyen monológot bevállaljon, a dalokról nem is beszélve. Varga Klári nekirugaszkodott és felszállt erre a szörnyű hullámvasútra és magával rántotta a nézőket is, legyen az a gyermek elvesztésének tragikus pillanata, a leghíresebb New York-i étterem hangulata, a nagy szerelem elvesztése… Tette ezt olyan hitelességgel, hogy időnként olyan érzésünk volt, mintha saját történetét mesélné. A sanzonok… természetesen mindenki számára ismertek… ismerős módon és ugyan azzal az energiával és érzelmekkel szóltak, mintha csak az eredetieket hallottuk volna. Akadt még egy érdekes hasonlóság… igaz Varga Klári nem olyan alacsony, mint Piaf volt, de nem is egy akkora termet, hogy nyilvánvaló lett volna honnan az a hatalmas hang és energia, ami megborzongatta a nézőket. Míg a „veréb” esetén az élete története adta a dalokhoz az energiát, ezen az estén ennek a forrása Varga Klári pazar előadói teljesítménye volt.
[2]
Nem lenne illendő, ha nem szólnék a társról, Rusz Milánról, aki fantasztikus harmonika játékával adott alapot és egyben támaszt az előadásnak. Tette ez olyan alázattal, hogy gyakorlatilag „észrevehetetlen” volt a színpadon… egy társ, akire lehetett támaszkodni.
Már csak két hét van az őszi színházi szezonból a MaloM-ban, de már most azt várja a törzsközönség, mi fő abban a bizonyos „boszorkánykonyhában” a tavaszi évadra… meglátjuk… addig is várjuk a híreket.
Most azonban néhány képet ajánlok az előadásról a galériában … elérhető a szokásos módon.