[1]A színházi világban jártasabb nézők jó előre kiszimatolták, hogy a Bárka színház Mulatság című előadását vétek lenne kihagyni, már csak azért is, mert 1999-óta folyamatosan a repertoáron van, Scherer Péter, Mucsi Zoltán és Szikszai Rémusz előadásában. Akik nem voltak ilyen előrelátók, azok sajnos már nem tudtak bejutni az ezúttal is szűkösnek bizonyuló díszterembe, mert jó előre elkelt minden jegy.
Nem így a Mulatságra érkező három férfi, aki ajtóstól rontott a terembe – még szerencse, hogy nem az igazit használták. Néhány percnyi sötétben tapogatódzást követően kiderült egy mulatsághoz díszített teremben találtuk magunkat a főszereplőkkel együtt. És innen kezdődött a kérdések véget nem érő sorozata, hol van a zenekar? … már elmentek? … még nem érkeztek meg? … egyáltalán lesz-e mulatság? … esetleg különbnek tartják magukat nálunk, ezért nincsenek itt? A válaszkeresésre társul szegődött a közönség is. Nem is volt „más esélye”, mert az első sötétben töltött percektől, szinte lehetetlen volt szabadulni a látottaktól és hallottakról. Hol a pontosan időben érkező félmondatok, hol a színészek kiváló arc játéka, hol pedig a helyzet komikumában rejlő lehetőségeket maradéktalanul kihasználó szereplők gondoskodtak erről. Ha mindez nem lett volna még elég, akkor előkerült az utolsó eszköz a „csend”, pontosan és mindig akkor, amikor már azt hittük, hogy meg van legalább egy kérdésre a válasz. Még pedig olyan mély és tiszta csend, amit jómagam el sem tudtam képzelni egy ilyen nem éppen visszafogott darabban, mert ez a három figura, a legnagyobb zajt is egyetlen pillanat lefogása alatt csenddé tudta változtatni. Persze akik látták már ennek a triónak tagjait - többek között a MaloM színházban is - ezen nem lepődtek meg „csak” ismételten rácsodálkoztak.
[1]
Természetesen egyetlen kérdésre sem sikerült választ kicsikarni, még a „nagykönyvben” sem volt megírva – pedig a szó szoros értelmében igen csak nagy volt az a könyv. Végül is, ha más nem csinál nekünk mulatságot, akkor majd csinálunk mi magunknak. Ha halotti tor, az sem baj, igaz, kellene egy halott. A személy adott. A „legkisebb fiú”, akit úgy is végletekig elkeserített, hogy hibába vette meg direkt erre az alkalomra a gyönyörű 4XL-es fehér cipőt, a zenekar sem jött el, ráadásul a nagy szekrény is csak női ruhadarabokat és nem lányokat rejtegetett. Azonban mint eddig egyetlen kísérlet ez sem működött… 
[1]
Nem lett mulatság, csak a közönségnek egy remek keserédes estéje. Nekem pedig jelentős számú képem az előadásról, pedig arra nem számítottam, hogy lesznek olyan hosszú csendek, amelyekben a fényképező gép igen halk hangja is dübörgésnek hallatszott volna. A képekre kattintva, ezúttal is meg lehet nézni a galériába válogatott fotókat.