[2]Ahogy azt Kormos László is megállapította ugyanitt a darabról megjelent elgondolkodtató írásban – kétszáz elégedett néző vastapsával visszaigazolva - szombat este egy olyan színházi előadásnak lehettünk részesei, amely nem csak szűkebb pátriánk színházának magasra tett mércéjét vitte könnyedén, de bizonnyal minden színház tárt karokkal és táblás házzal várná.
Pedig ez a keserédes előadás egyik pillanatról a másikra taszította rekeszizom szaggató nevetésből a szívszaggató bánatba közönségét. Igen, ezt tette velünk a Bányavirág, de nem bántuk, megéltük minden pillanatát, akár nevetve, akár összeszorult szívvel ültünk székünkön, illetve én fotó masinával a nyakamban ácsorogtam.
Arra számítottam, nehéz feladat lesz, csakúgy, mint amikor ugyanezen a színpadon a Bárka színház Nehéz című darabját volt alkalmam fotózni. Micsoda véletlen....? Az is besöpörte a Pécsi Országos Színházi Találkozó, ismertebb nevén POSZT legjelentősebb díjait.
Megmondom őszintén, azért azzal nem kalkuláltam, hogy ez a feladat – pontosabban lehetőség – ennyire magasra teszi a mércét. Részint folyamatosan keresni az arcokon a reménytelenség és felcsillanó remény, az „eltávozás” letargiáját és az utolsó szalmaszálba kapaszkodás lehetőségét, és ezt a pillanat töredéke alatt meg is örökíteni… Természetesen én sem tudtam – és nem is próbálkoztam – kivonni magam a látottak hatása alól. Arról nem is beszélve, hogy gyermekkoromat egy akkor virágzó, majd sanyarú évekre ítélt bányászvárosban töltöttem.
Egy szóval elképesztően magasan volt az a „léc” – amit minőségnek hívnak - szombat este… minden tudásommal próbálkoztam átjutni felette… a képekre kattintva mindenki eldöntheti sikerült-e a kísérletem. Ha valaki úgy látja nem, akkor sem bánkódom, mert olyan irtózatosan magasan volt szombat este az a „léc”. [2]