Régi vágyam teljesült ma este. Ugyanis évtizedek óta én már csak arra vágyom a fociban, hogy úgy kapjunk ki egy selejtezőmeccsen egy nagycsapattól, hogy utána ne legyek csalódott, legfeljebb bánatos.
No, ez ma este megtörtént. Ugyan megvert bennünket a holland csapat, de én kicsit sem neheztelek a fiainkra. Sőt, büszke vagyok rájuk. (Újabb sőt jön.) Sőt, kaján vigyorral várom, hogy mit fognak írni majd a különböző lapokban azok a tollnokok, akik a meccs előtt temették a mieinket, és azt próbálták elhitetni velünk, hogy a pesti 0-4-gyel helyre tették a magyar focit. Megint ott vagyunk, ahová valók vagyunk. Félek, ezt a csodás vereséget is megmagyarázzák majd. Mondjuk úgy, ahogyan az egyikük tette nekem két perccel ezelőtt. A kolléga felhívott (egyébként országos hírű kommentátor, tehát nem akárki), hogy szerinte a narancsosok tettek erre az egész meccsre, és amikor kellett gólt lőttek. Meg félgőzzel játszottak, meg pihentek a hétvégi bajnokikra, meg sorolta tovább a sületlenségeket.
Jelentem neki is, meg minden hivatásos ellendrukkernek, hogy ez a holland válogatott nem játszott félgőzzel. Ez a holland válogatott az első, és az utolsó negyedórát leszámítva semmivel sem volt jobb, mint a magyar. (Újabb sőt következik) Sőt: ha ez a nagyon tehetségesnek titulált szerencsétlen játékvezető néha a meccset is figyelte volna, akkor a szünetben döntetlen van. Mindegy, bíróról jót vagy semmit, úgyhogy inkább hagyjuk.
S hogy mennyire nem tettek a meccsre a hollandok, azt jól mutatta a szövetségi kapitány reakciója Gera második gólja után. Az egyébként oly kimért mester, kimért egy akkora rúgást a kispadra, hogy a másodedző (korábbi sokszoros válogatott játékos) szemmel láthatóan megdermedt a rémülettől. S ha már Gera. Nos ez a fiú bebizonyította, hogyan is juttatta a csapatát tavaly az Európa Liga döntőjébe. A góljai utáni kéztartása pedig azt jelezte, hogy ő tényleg hiszi: segít neki valaki onnan fentről.
Ja, dobál a hév ide-oda, így még meg sem magyaráztam az első mondatomat, vagyis azt hogy régi vágyam teljesült. Az utóbbi negyedszázadban ugyanis majdnem mindig ugyanaz volt a sztori. Jól belekezdtünk az aktuális selejtezőkbe, lelkesedtünk, hittünk a sajtónak, amelyik azt szajkózta, hogy valami megmozdult, végre van csapatunk, azután mindig jöttek a csoport nagyjai és tökké vertek bennünket. De úgy, hogy nem is tudtuk: dühösek legyünk-e a fiúkra, vagy csak szánakozzunk rajtuk a két ballábasságuk miatt. Egy Portugál-Magyar után (szegény Lötyi barátunknál néztük a tévét, miközben azt a fantasztikus halászlevet ettük, amit csak ő tudott főzni) azt találtam mondani: hogy én már annak is örülnék, hogy úgy vernének meg bennünket, hogy csak bánatos legyek, ne dühös. És ez most végre megtörtént! A csapatunk hármat lőtt idegenben a hollandoknak (aki most elkezd fanyalogni, hogy ez csak a holland B volt, azt Istenuccse bokán rúgom), volt egy csodás Geránk, egy szemtelen Rudolfunk, és egy olyan csapatunk, amelyik mindent megadott nekünk, amit szerettünk volna. (A pontszerzésen kívül, persze.)
Teszem hozzá a közhelyet: nekünk nem ezt a holland csapatot kellett (volna) legyőznünk. Hanem például a svédet majd a Népstadionban. No az lesz egy nagy meccs. Ezek a nyavalyás skandinávok annyiszor vertek már meg bennünket alig éppen, hogy itt az ideje visszavágni. (Ott nem lennék elégedett a jó meccsen sem a vereséggel.) S ha az sikerül, akkor minden lehet. Még az is, hogy pótselejtezőt játszunk. De ne szaladjunk ennyire előre. Sőt ne is mi szaladjunk, hanem a fiaink. S mivel egy évtizedes vágyam teljesült (ahogy arra már utaltam), most újabb vágyat jelentek be: szeretném, ha nem okozna csalódást nekem és Önöknek a válogatott! Ugye nem kell megint negyedszázadot várni a vágyam beteljesülésére?