Csütörtök hajnalban, már útban Gyimes felé, Szolnok környékén értek utol bennünket a hírek: borzalmas dolog történt nemrég Budapesten.
Gyimesfelsőlokra tartottunk, arra a Jászberénytől hétszáz kilométernyire lévő, párezer lelkes kis településre, amelyről talán sosem lehet eldönteni, hogy a Magyarok Istene jókedvében teremtette-e - hiszen olyan gazdag természeti és kulturális kincsekkel áldotta meg - vagy csak úgy ráértében, mivel ott Kárpátok völgyeiben néha valóban azt érzi az ember: az Úrnak valahogy mindig másfelé akadt fontosabb dolga, mikor az itt élők sorsát kellett volna jobb irányba terelnie.
Szóval arra a Gyimesfelsőlokra indultunk, ahol Laura, Debóra és Norbi is járt már – és talán mindük vissza is vágyott… Mert ha gyakran gond is üli meg ezt a tájat, azért mégis csak olyan helyről van szó, melyet igenis jókedvében teremtett az Úr.
Amilyen vidáman kezdődött utunk, olyan döbbenet ülte meg a kis buszt, míg araszoltunk a magyar-román határ felé. Kinek tanítványa, kinek táncosa, kinek ismerőse volt a három fiatal. Az ember ilyenkor legszívesebben visszafordulna, mintha titkon reménykedve benne, hogy ugyanezt teszi az idő is és minden megváltozik… Persze nem változik semmi. Ülünk hát a buszban, telefonon jönnek a hírek, mi, hogyan is történt. Pontosan még nem lehet tudni semmit, csak azt, hogy iszonyatos dolgok estek meg ott a Lágymányosi híd tövében.
Hajnaltól estig tart az út. Lassan közeledik Felsőlok - és még lassabban oldódik a hangulat… Mire odaérünk, - hála a Kárpátok legeldugottabb vidékein is megjelenő parabola antennáknak - a hír már rég megelőzött minket. Bárkivel is elegyedik szóba az ember, első kérdésük az, hogy mi történt, mit tudunk, ismertük-e őket? Mi mondjuk, mit tudunk, ők mondják mi ment a híradókban… Nem udvariasságból sajnálkoznak, a mi fájdalmunk az övék is. Komolyan gondolják, hogy ebben is összetartozunk.
Másnap ünnepel a település – ez jövetelünk egyik oka – hiszen Berszán atya, a pap, aki a semmiből teremtett gimnáziumot Felsőlokon – ne feledjük: háromezernél alig többen lakják a települést – magas magyar állami kitüntetést vesz át, a líceum pedig most ünnepli névadójának, Szent Erzsébetnek ünnepét.
Szívet melengető pillanatoknak vagyunk tanúi, a kórus pedig – a Jászberényben a Csángó Fesztiválról jól ismert Antal Tibor vezényletével – gyönyörűen énekel, akár vallásos énekekről, akár népdalokról van szó. Hosszúra nyúlik az ünnepség, ám az ember nem bánja, és próbál minél többet magába szívni, próbálja tölteni a lelkét.
Ami abban a pillanatban túl is csordul, mikor Berszán atya röviden megemlékezik a jászberényi fiatalokról, a szentmise alatt pedig üdvösségükért is könyörög a pap. A jelenlévők pedig – a patakok partjain lakó öregemberektől, a több száz, moldvai, gyimesi, csíki kisgyereken át, az ünnepségre Magyarországról és Erdély távoli tájairól ideérkezőkig – egy emberként fohászkodnak Lauráért, Debóráért, Norbiért. Az arcukat senki sem tudja felidézni, azt viszont tudják: közülük valók mentek most el. Értük imádkoznak.
Már pedig errefelé úgy szól az ima, hogy az elér az égig. Mint ahogy a Himnuszt sem csak úgy mormolják maguk elé, mint idehaza gyakran szokás. Az is úgy hangzik, hogy attól megremeg még a „Sziklára épített ház” is - ahogy errefelé a Berszán atya féle iskolát hívják. A csángó fiúról meg ne is beszéljünk, aki a magyar nemzeti lobogó mellett állva úgy szavalja el a Szózatot, hogy közben a kezében tartja a zászló csücskét, a végén pedig meg is csókolja azt.
Itt az ima az égig ér…Elér az égig. Akik itt imádkoznak, azokat meghallja az Úr.
Hatalmas erő van minden szóban – mert hatalmas lelkük van az itt élőknek is. Aki ide vetődik, az megérzi – és biztos, hogy Laura, Debóra és Norbi is megérezték ezt, mikor erre jártak. Mint ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy mindük visszavágyott ide… De hát ki ne vágyna egy olyan helyre, amelyet örömében teremtett az Úr?
Nagy a Te hatalmad, add meg hát nekik!