Jászberény, én így szeretlek: A JKSE meccsei

A Jászberényi KSE idei szerepléséről írni ezen a tavaszon nem túl merész és nem túl eredeti vállalkozás, megtették azt már mások: itt elsősorban a mindig precíz, a lényeget jól megragadó tudósításokkal és interjúkkal jelentkező Budai Leventére, valamint az egyesület legújabb kiadványait jegyző Puskás Artúrra gondolok. Célom nem is az, hogy a jelenre, az aktuálisan érvényesre tekintsek, hanem az, hogy tágabb összefüggésben vizsgáljam a JKSE-jelenséget.

Talán nem túlzás kijelenteni, a berényi szurkolók már régóta vágytak egy olyan csapatra, amelyet teli torokból buzdíthatnak. Mintha – kisebb közönséggel ugyan – a 90-es évek jégkorongcsatái elevenednének meg újból: van kinek szurkolni! Természetesen a tét kisebb, a nézőszám is alacsonyabb, mégis: vannak olyan fiatalok, akik becsülettel verik a szurkolói dobot, fújják a dudát, lengetik a zászlót – igaz, most nem a „vaskeretes háló” mibenlétét, s nem Miletics Csaba emberi nagyságát éneklik meg, hanem a maga velős tömörségével a lokálpatriotizmus esszenciáját jelentő „Jász főváros!” rigmust zengik.

Az elmúlt nyolc év számos olyan pillanattal örvendeztette meg a sportbarátokat, amelyekre emlékezve bátran lehet jubileumi emlékmérkőzéseket, nosztalgikus baráti hátbaveregetéseket tartani: gazdag a közelmúlt kosártörténelme. Sokan emlékeznek még biztosan arra, amikor az inkább a középtávoli vagy palánk alatti dobásairól ismert Kovács Kornél a legjobbkor szórt triplát a bonyhádiaknak az NB II nagydöntőjében, és arra is, ahogyan Horváth Csaba küzdött a Körmend elleni kupameccsen.

És bízom benne, nem merülnek a feledés homályába a maihoz képest valamivel gyengébb játékosállománnyal kicsikart hősies győzelmek három-négy évvel ezelőttről: egyszer-egyszer a Vásárhelyi Kosársuli, valamint a MAFC távozott vesztesként a Bercsényi útról. Persze a Szedeák elleni mérkőzés második félidejét (megkockáztatom: ez volt a JKSE fennállásának legjobb tíz perce) sem ildomos elfelejteni.

Amiatt is hálásak lehetnek a sportszerető jászok, hogy nem akármilyen játékosokat ismerhettek / ismerhetnek meg a Bercsényiben vagy a tévéközvetítésen keresztül. Sokaknak elsőként talán Malick ugrik be, életkedvét, temperamentumát valószínűleg nem kevesen irigylik; igen, ő volt az, aki két éve mezítláb táncolta végig a Ladánybene 27 koncertjét a gimi udvarán. De nem egyszer okozott már örömteli perceket a saját maga szerint is a játékot tisztelő Drahos Gábor (forrás: a Körmend-meccsre kiadott műsorfüzet) – páratlan az az intelligencia, ahogyan a játékot szervezi, s amellyel fontos rangadókat dönt el. Csakúgy, mint Mészáros Richárd, akinek levegőbe suhintó ökölbe szorított keze talán már védjegyévé vált – hiába, a kék-fehérek 30 éves bedobója mindig győzni akar, mégpedig nagyon.

Szurkolói körökben 2010 tavaszán így szól a kérdés: NB I vagy NB I / B? Kissé nagyképűen távlatokat emlegetve azt mondom, talán nem is ez a fontos. Hogy mi a lényeges? Az, hogy legyen egy csapatunk. Most úgy tűnik, van. Adják az égiek, hogy öt-tíz-tizenöt év múlva is ugyanezt mondhassuk, írhassuk.

Fotók. Szalai György