Rendhagyó városnézés… Harangozó Márton fotókiállítása a Lehel Film-Színházban.

Fotó: Szalai GyörgyFotó: Szalai GyörgyA Jászsági évkönyv olvasói már ismerhetik ennek az éppen csak tizennyolc éves fiatalembernek a nevét. A 2014-es kiadásban már láthatóak voltak képei, amelyek városunk jellegzetes, vagy kevésbé ismert részeit mutatták be egészen különleges nézőpontokból. Igaz a kiadvány adta lehetőségek miatt a fekete-fehér feldolgozások nem adták vissza a fotók remek hangulatát. Bő másfél évvel ezelőtt került szóba, hogy ezeket a képeket érdemes lenne megfelelő formában a nagyközönség elé tárni.
Pénteken este a Magyar Kultúra Napja városi rendezvényeinek keretein belül nyílt meg az a kiállítás, amelyen részben a már megjelent képek, részben teljesen új fotók kerültek bemutatásra. A korábbi éjszakai és magas nézőpontokból – pl. víztorony, Nagytemplom – készült képek kiegészültek más különleges időben és helyen készültekkel. Így került falra a párából kibukkanó reggeli vonat, vagy egy találkozás a szembe száguldó másik szerelvénnyel, ezzel is színesítve ezt az egyébként sem egysíkú anyagot.

Valamennyi falra került alkotásról sugárzik a fényképezés szeretete, az a hozzáállás, hogy szinte mindig ott van a fejben a fényképező gép – legtöbbször természetesen a táskában is – nehogy elvesszen egyetlen jó kép lehetősége sem. Ha mégsem készül el a kép, nem történik semmi, mert Marci ismét és ismét visszatér, egészen addig, még övé nem lesz az áhított fotó. Pedig a képeket elnézve ez gyakorta feltételezi, hogy hajnalban, vagy éppen éjszaka keljen útra. Persze, minden fotósnak a kedvence az a rövid időszak, amikor már lement a nap, de még nincs sötét. Igen ez a „kék óra”. Ő sem hagyná ki ezt a lehetőséget, főleg, ha még sikerül valahogy feljutnia valami igen különleges helyre. De nem retten meg attól, hogy csípős időben induljon útra, hogy a napfelkelte már a lehető legjobb helyen érjen. Ráadásul a fényképezés két legnehezebb feladata érdekli. Hogyan lehet az idő múlását, illetve a mozgást egyetlen pillanatba sűríteni. Ez persze feltételezi azt, hogy alaposan ismerje a rendelkezésre álló eszközöket, technikákat és a módszereket. A fotók bizonyítják, hogy otthonosan mozog ezen a cseppet sem könnyű területen.

Így nem meglepő, hogy komoly kiforrott alkotások kerültek a falakra. Ismerve őt másként ez nem is nagyon lehetett, mert az ő igényessége nem nagyon ismer más utat. Azért nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy ő egy olyan generációnak a tagja, aki készség szinten használja a különböző képrögzítő eszközöket, főként a mobil telefonokat. Az így készült "végtermékeket" pedig számolatlanul tolja fel a különböző közösségi oldalakra, többnyire mindenféle különösebb mérlegelés nélkül. Marci képei viszont egy olyan gondolkodást képviselnek, amely nem engedi meg az átgondolatlan, gyatra minőségű képek megjelenítését. Azt gondolom ezzel példát mutat nem csak kortársainak, hogy ha már mindenkinek ott van a keze ügyében a lehetőség, akkor egy kis odafigyeléssel meg lehet örökíteni a körülöttünk lévő dolgokat, pillanatokat úgy is, hogy azok igazi képek legyenek nem csupán "végtermékek". Ez pedig nem igazán felszerelés, hanem hozzáállás kérdése, mint ahogy a drága lábosok sem jelentenek garanciát, arra, hogy finom lesz a vacsora.

Szóval aki szeretné városunkat megismerni olyan nézőpontból, ahonnan ritkán, vagy egyáltalán nem láthatják, esetleg megcsodálná, milyen közel is vagyunk a Márta lábához, vagy hogyan lepi el szép lassan a köd a várost, vagy hogy fest a tűzijáték a Nagytemplom tövében... Az február 29-ig láthatja Harangozó Márton fotó kiállítását a Lehel Film-Színház emeletén.

Meggyőződésem, hogy érdemes rászánni az időt erre a rendhagyó városnézésre.