Egy régvárt fotókiállítás margójára.

Fotó: Szalai GyörgyFotó: Szalai GyörgyKedden délután egy hiánypótló fotókiállítás nyílt a Szikra Galériában. Ahogy az köztudott, a galéria fő küldetésének tekinti a jászsági művészek alkotásainak gyűjtését és bemutatását. Így fennállása óta egy sor remek kiállítással örvendeztette meg a művészet barátait. Egy valami azonban hiányzott a palettáról. A fotográfia. De csak tegnapelőttig, amikor is szép számú érdeklődő előtt megnyílt Bugyi László ”Guriga” Úton a szabad Jászok földjén címet viselő tárlata. Úgy vélem a galéria küldetésével teljesen egybeeső, remek döntés volt, hogy az első ilyen kiállítás egy Jászságban élő fotós szűkebb pátriánkról szóló összeállítása legyen.

A képek alkotóját sokan tudhatják személyes ismerősüknek, azonban a fotóinak rajongó tábora messze túlnyúlik Jászberény és a Jászság határain, hiszen ide s tova 10 éve folyamatosan tölti fel munkáit a különböző fotós oldalakra, ahol milliók látták már. Ennek és 61 éves kora ellenére még is ez az első önálló kiállítása, amelynek létrejöttében komoly szerepet játszott a Jászok egyesülete is. Hát igen egy ilyen nívós tárlathoz a megfelelő színvonalú alkotások mellé bizony elkél az anyagi segítség is. Ahogy azt már sokszor tapasztalhattuk az egyesület ezúttal is jó érzékkel állt egy arra érdemes alkotó mellé.
A fotóművész – bár ő maga ez ellen titulus ellen fejcsóválva tiltakozott - fő érdeklődési köre a bennünket körülvevő természet, növények és állatok világa. Manapság a természetfotózás a fotográfia talán legnépszerűbb ága. A technika fejlődése napjainkra szinte mindenki számára elérhetővé tette a környezetének megörökítését. Ennek következtében elképesztő mennyiségű kép jelenik meg a világhálón. Szinte lassan már nincs olyan dolog a környezetünkben, amit valaki legalább egyszer meg ne örökített volna. Ennek ellenére nagy érdeklődéssel vártam, vajon az a fotós, aki jószerével minden szegletét ismeri a Jászságnak, ráadásul ezernyi érzelmi szál is fűzi ehhez a nagyon sajátos tájhoz, milyen arcát fogja megmutatni a szűkebb hazánknak.

Fotó: Szalai GyörgyFotó: Szalai György

Bár névről már ismertem, illetve itt-ott találkoztam képeivel és fotóetűdjeivel, de a papír kép az egészen más, mint az internet. Már első látásra megérintett a képekből áradó mértéktartás és egyensúly. Tisztán látható volt a szerző sajátos stílusa, ugyanakkor nem törekedett valami különleges képi bravúrra, annak érdekében, hogy különbözzenek a fotói az átlagtól. Egyszerűen olyan időpontokat – jellemzően kora reggeli, vagy alkonyati – választott, amikor egészen másként mutatja meg arcát az ismert mező, vagy kedvenc folyója a Zagyva. Természetesen voltak „klasszikus” tájképek is fényes napsütéssel és hatalmas felhőkkel. Ezek azonban számomra leginkább ellenpontként jelentek meg a sejtelmes párába burkolódzó, zúzmara lepte fák, a ködös hajnali derengésben ébredező liget, vagy a lemenő nap utolsó sugarait élvező napraforgókat ábrázoló képek mellett. Na igen, kinek jutna eszébe napraforgót hátulról fotózni…pedig milyen remek kép lett belőle. Érdekes volt, hogy szép számmal kerültek a falra kicsit komornak tűnő alkotások. Én örültem ezeknek, mert úgy gondolom, hogy a szépségnek nem csak boldog és vidám arca van, hanem ilyen is. Két kedvenc ezek közül a sötét párnafelhők fedte „kisértet kastély” és a traktornyom törte végtelenbe futó út. Számomra ezek a képek voltak azok, amelyek a fotográfus kötödését leginkább megmutatták kedves szülőföldjéhez. Bár a tájfotózást nem lehet összevetni a portréval mégis… úgy gondolom, hogy természet sem mindenkinek mutatja meg így az arcait. Csak az kerülhet ilyen kiváltságos helyzetbe, aki kiérdemelte azt.

Szinte minden képről hosszasan el lehetne gondolkozni és írogatni, de mindennél többet ér, ha inkább szakítanak egy fél órát és betérnek a Szikra Galériába megnézni ezt a remek kiállítást. Azért nem árt igyekezni, mert csak május 9-ig látható ez a valóban remek összeállítás.