A Porond Mestere

Ezek a dalok önmagukért szólnak, nem akarom magyarázni őket… – mondja az öreg, majd mesél még egy anekdotát, aztán megigazítja fején a bohócsipkát, és újra belekezd a dalba…- ha már visszatapsolták nyolcadszor is. A népek meg csak hallgatják. Hallani akarják a dalait. Ami azért vicces, mert ez az ember nem is tud énekelni.

Fotók: Szalai GyörgyMint ahogy színészi képességei is hagynak némi kívánnivalót maguk után. Modoros, dörmög, ripacskodik. És mégis teljesen természetes mindannyiunknak, hogy ő ott fenn áll a deszkákon, mi meg mohón hallgatjuk. És visszatapsoljuk kilencedszer is.

Ami ugye még egy jól sikerült Fekete Pákó koncerten is ritka. (A párhuzamnak már a gondolata is akkora istenkáromlás volt a részemről, hogy el is szégyelltem magam.) Még akkor is, ha mindketten bohócok és mindketten bohóckodnak. Na igen…De micsoda különbség van a kettő között. A Nagy Fehér Öreg egy mondata képes porrá zúzni, megalázni a Fiatal Fekete Fiú egész életművét, beleértve a hátralévő évtizedeket is.

Szóval ott áll előttünk ez az ember, aki nemcsak hogy nem jó színész, de énekelni sem tud. De aki látta bárhol, tudja: színpadra született. Hívjuk az okot tehetségnek, karizmának, egyéniségnek, bárminek…. Azok közé tartozik, akiknek homlokán ott a jegy - még ha jelen esetben a bohócsapka el is takarja.

Mert – hogy el ne felejtsem – épp egy cirkuszban vagyunk.

Hobo – mert ki másról is lenne szó – miután tavaly kiadta egyik legütősebb lemezét, nem elégedett meg azzal, hogy csak a fülekre hasson. (Na jó meg a szívre…) Örök exhibicionista lévén a tekinteteket is magáénak akarta tudni. A rendező Vidnyánszky Attilában és a Debreceni Csokonai Színházban pedig társakra lelt, így született meg a lemez címét viselő, annak dalaira épülő Circus Hungaricus.

Aki hallotta a lemezt, már tudhatta, hogy nem lesz hiába való a MALOM nézőterére beülni, aki meg az előadáson találkozott először az anyaggal, nagy valószínűséggel azóta már ott van a polcán (vagy a gépén) az album.

Akik pedig nem jöttek el azok meg… azok meg nem bánják, hiszen nem sejtik, miről maradtak le. A nézőtéren pedig még jócskán lehetett üres székeket látni, amolyan kétharmados ház volt.

A MALOM alapítójával, művészeti vezetőjével, Várszegi Tiborral beszélgettem az előadás előtt. Mikor mondta, hogy nem kapkodták el a jegyeket, meglepődtem, és azon kezdtem el hangosan gondolkodni, hogyan is kellene reklámozni a jövőbeni előadásokat. Tibor - akinél nyilván mélyebben nyúlt a zsebébe a Jóisten, mikor a bölcsességet mérte, mint nálam - nem nagyon hagyta, hogy kibontakoztassam gigantikus kultúra-megmentő programomat.
- Nem akarom jobban hirdetni – mondta -, akinek fontos, aki szeretné látni, aki itt akar lenni, az tud róla…

És végül is igaza van. Akik egy kicsit is figyelnek arra, mi történik Jászberényben a kultúra – és a MALOM – terén, azok ott voltak. És - nem számítva azokat, akik akadályoztatásuk miatt nem tudtak eljönni – a többieknek talán valóban nem volt fontos annyira. Akkor meg minek jöttek volna el.

Azokról viszont, akik ott ültek a cirkusszá átvedlett MALOM nézőterén, elmondható, hogy nem töltötték ugyan meg a termet, de hogy hálás közönség voltak, az biztos.

De hát hogy a fenébe ne lettek volna azok, mikor kincset szórtak eléjük!