Akinek a szeretet játszik a lelkén…

A 2010-es évben – egy jászberényi magánszemély javaslatára - Bedőné Bakki Katalin tanárnő lett az év hőse – azaz ő kapta azt az elismerést, melyet a Reader's Digest Magazin ítél oda évente - az egészség és a közösség kategóriák mellett - az oktatás területén kiemelkedőt nyújtó személyeknek. Aki ismeri – márpedig ki ne ismerné őt a Jászságban - egyetért azzal, hogy méltán, hiszen Kati néni megkerülhetetlen szereplő, ha Jászberény zenei életéről szólunk, hosszú évtizedek óta irányít kórusokat és gyerekek ezreit vezette be a zene világába.

A magazin Alberti Ágnes, Dián Tamás és Vág Bernadett alábbi írásával ajánlotta olvasói figyelmébe Kati nénit, akinek ezúttal is gratulálunk!

”Ahogy az a mutatóujj felemelkedik, a gyerekek zsongása azonnal csönddé szelídül. Mintha az apró termetű, hófehér hajú nő, nyakában az ezüstös sállal varázsló volna, és most a kedvünkért megállítaná az időt. Aztán amikor megszólal, kiderül, nem is tévedtünk olyan nagyot.

– Gyerekek, most 1884-et írunk – suttogja. – Az operaház megnyitóján vagyunk. Azért tódul ide az ünneplő tömeg, hogy meghallgassa Liszt Ferencnek erre az alkalomra írt művét, a Magyar ünnepi dalt. Ne okozzunk csalódást az ünneplőknek. – És a felcsendülő csodálatos zenemű szinte szétfeszíti a kicsinyke tanterem falait: „Új Rákóczit adj Uram, a magyarnak!”

Az éneklő gyerekek arca átszellemült, immár nem tizenévesek, nem fiúk és lányok, nem leendő informatikusok és közgazdászok, hanem ők így, nagybetűvel a KÓRUS: a jászberényi Terplán Zénó Műszaki és Közgazdasági Szakképző Iskola énekkara, amely mostanra ugyanúgy részese annak a legendának, mint az a több ezer ember, akiket Kati néni a zene szeretetére tanított több mint negyven év alatt.

Mert Bedőné Bakki Katalin neve errefelé fogalom. Jászberény híres kórusát, a Palotásy János Vegyeskart, amely két esztendő híján 150 éves, az utóbbi 70 esztendőben a Bakki család vezette, és ebből az utóbbi 35 év Kati néni nevéhez fűződik. De ez csak egy csöppje az elvégzett hatalmas munkának: volt olyan időszak, amikor hat kórust irányított egyszerre. Sétálni még állítólag senki sem látta, mivel állandóan siet valahová. Bárkit megállítunk, szinte mindenkinek van róla egy története. Mesélnek például arról, miként hódított el arany- és ezüstdiplomákat olyan versenyeken, ahol csak zenetagozatos iskolák kórusai indultak – miközben az általa verbuvált énekkar csupa „egyszerű” gimnazistából és szakképző iskolásból állt. Az egyik ilyen megméretésen a zsűri elnöke kijelentette: mit nem adna azért a negyvenéves szakmai rutinért, ami Kati nénié. Amikor ezt megemlítjük, a tanárnő láthatóan elpirul. – Egy kórus több mint éneklő emberek közössége – mondja végül csöndesen. – Ez egy különleges lelki kapcsolat, a harmónia legmagasabb szintje.

Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjünk: Kati néni számára a világ csak ebben a harmóniában létezik. Ő mindenhol és mindenkiben meglátja a lehetőséget. Volt, hogy Jászkiséren a Zománcipari Ktsz munkatársaiból szervezett vegyes kart. – Minden hónap elején sorban álltak az emberek, hogy fizethessenek nekem egy-egy kupica lélekmelegítőt – kuncog. – Alig tudtam elmagyarázni, hogy nagy baj lesz, ha én azt mind megiszom. Végül be kellett osztaniuk, hogy melyik hónapban ki legyen az az egy, akitől elfogadom…

Az ének és a muzsika Kati néni számára nemcsak az élet természetes közege, hanem olykor gyógyír is. Akkor is a zene nyújtott számára menedéket, amikor 25 évvel ezelőtt elveszítette férjét. – Nem volt közös gyermekünk, de mivel az uramnak az előző házasságából volt két lánya, mégsem maradtam egyedül. Tőlük már unokáim is vannak. No meg a kórusaimban éneklők is olyanok, mintha a családom lennének. Tudok mutatni olyan kislányt, akinek már a nagymamáját is tanítottam.

Az elmúlt 44 évben több ezer gyerek fordult meg Kati néni keze alatt, elismertségét számtalan kitüntetés és művészeti díj jelzi. De a köztisztelet nem feltétlenül jár kéz a kézben az anyagi elismeréssel. Kapja a nyugdíját, meg egy kevéske óradíjat, de ezt is sokszor a tanítványaira költi. – Ha véget ér egy verseny és a kórus éhes, nem mondhatom azt, hogy menjetek, és vegyetek magatoknak szendvicset. Ilyenkor általában összeterelem őket, beülünk egy étterembe, és megvacsorázunk.

Két évvel ezelőtt a Grazban rendezett kórusolimpiára a saját pénzével segítette ki a Palotásy kórust. Hosszú évek alatt gyűjtögette azt a 600 ezer forintot, mégis úgy adta be a közösbe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor erre rákérdezünk, csak legyint. – Ugyanabban a bankban volt a számlám, mint a kórusé, csak át kellett tennem a pénzt az egyik helyről a másikra – mondja könnyedén. – Hanem a kórus fantasztikusan szerepelt: ezüstdiplomát kaptunk! Van is róla néhány fotóm, nézze csak… Ott vagyunk a színpadon, lengetjük a magyar zászlót, látja? – És Kati néni már a képeket mutatja, az általuk előadott műveket sorolja.

Ezek után már meg sem lepődünk, amikor azt halljuk, hogy a gyerekeket egyáltalán nem kell nógatni, maguktól jelentkeznek Kati nénihez. – Nekem már az apukámat is tanította – mondja a 14 éves Muhari Máté. – Óriási türelme van, és úgy tud lelkesedni, hogy az mindenkit magával ragad. Szokta is mondogatni: nem baj, ha valaki hamisan énekel, a fő, hogy próbálkozzon.
A 15 éves Sebestyén Gábor főként a szombat délelőtti összejöveteleket szereti. Azt mondja, az már nem is próba, inkább afféle klubfoglalkozás. – Kati néni vesz nekünk pogácsát, azt majszoljuk, meg beszélgetünk, énekelünk. A barátaim közül néhányan furcsállják, hogy kórusba járok, de csak addig, amíg ők is el nem jönnek.

Minél tovább érdeklődünk, annál több történet kerekedik Kati néniről. Molnárné Somogyi Margit, a Terplán Zénó Szakképző Iskola alapítója például azt meséli el, amikor egyszer szervezési problémák miatt nem volt terem, az intézmény egyik hátsó lépcsőjén tartotta meg a foglalkozást.
– Ott ültek a lépcsőn, és énekeltek – mondja. – Három gyereknek is ugyanolyan lelkesedéssel magyaráz, mint harmincnak.

A beszélgetésre kiszabott idő letelt, a kóruspróba folytatódik. Kati néni búcsúzásképp még arra kér, feltétlenül írjuk le a mottóját: „A szeretet játszik a lelkemen, és dallal kormányoz.” – Ezt egy családi lap címlapján olvastam egy kórus fotója felett, és nagyon megtetszett – mondja. – Hiszen végül is ez az alapja a mindennek, egyéb nincs is a kezemben.

S már megy is vissza a zongorához, emeli a kezét, a gyerekek elcsöndesednek, még egy utolsó suttogás, hogy „figyeljetek, ütemváltás”, majd felcsendül a kórus, és újra megáll az idő. Már nem csodálkozunk. Egy aprócska, ősz varázsló mutatóujja állította meg.”

( Fotó: Bíró János - Jász Napló)